(Majdnem) elfelejtett kántorok

Giora Sharon fõkántor / Új Élet

A „hálás utókor” gyakran nem igazán hálás. Egyeseket életükben tisztelettel, esetenként rajongással veszünk körül, de számtalanszor vagyunk tanúi, hogy egy temetésen az életében nagyra értékelt embert, az orvost, a tanítót, a barátot, kevesen kísérik el utolsó útjára. Még gyakoribb, amikor úgy érezzük, a végtisztesség megadásával lezárulhatnak az illetõ iránt érzett kegyeletünk megnyilvánulásai. Az emlékezés, az emlékekkel való együttélés nem mindannyiunknak erõs oldala.

Sokszor találkozom templomjáró hittestvéreim között olyanokkal, akik szeretettel, tisztelettel említik volt rabbijuk, kántoruk nevét. Szívükben, lelkükben hordozzák azoknak az emlékét, akik a zsidó valláshoz való kötõdésüket munkájukkal, tanításukkal, odaadásukkal elõsegítették, érlelték, lelküket, szellemüket táplálták. Gyakran találkozom viszont olyanokkal is, akik halványan emlékeznek ugyan valakire, valamire, de már a nevet is nehezen tudják megmondani. „Ki volt a bár micvádon a rabbi, a kántor?” kérdésemre a válasz gyakran nem több egy vállrándításnál vagy egy „nem emlékszem”- nél.

A templomi, közelebbrõl a kántori környezetben való felneveltetésem emberközelbe hozott számos régi cházánnal, akiknek az emlékét felidézni, megõrizni kötelességemnek érzem. Szívesen és szeretettel teszem ezt, hiszen olyan kevesen vagyunk már, akik még úgy emlékszünk rájuk, ahogy szolgálatuk teljesítése közben láttuk-hallottuk õket. Egyesekrõl többet tudok, másokról csak a nevük és a szolgálati helyük maradt meg bennem, de mindenképpen megérdemlik, hogy az emlékezet megõrizze õket.

Az 1950–1960-as évek magyarországi zsinagógai életét még élénk vitalitás jellemezte. Ha nem is tekinthettük már „aranykornak”, de még gyakoriak voltak templomainkban a „telt házak”, kiváló rabbiegyéniségek tanító szónoklatai, elhivatott kántorok lélekemelõ imái gyönyörködtettek bennünket akkor és még a késõbbi években is.

A budapesti körzetek mellett a vidéki zsidóság élete is a templom köré összpontosult, maradék közösségeikben a rabbik, kántorok mûködésére még volt igény, és megvolt a mód az igény kielégítésére.

Hadd idézzem fel néhány, ma már szinte elfelejtett kántor elõdöm nevét és emlékét. Hadd emlékeztessem rájuk azokat, akik tõlük hallották és tanulták meg az imádságokat, akiknek fülében talán még ma is visszacsengenek a tõlük hallott melódiák. Emellett hadd osszam meg emlékeimet azokkal, akik az itt említettek közül egyeseknek már talán a nevét sem hallották. Hány zsidó él ma Pesten, aki emlékszik a Lónyai utcai „Koma templom”-ra? Él-e ma olyan zsidó Pesten, aki emlékszik az ottani kántorra, Guttmann bácsira? Hányan emlékeznek még Stern Bélára, a rákoskeresztúri temetõben évtizedeken át szolgáló kántorra? Emlékszik-e valaki Ehrmann Elemérre, a Nagyfuvaros utcai körzet sok éven át volt tóraolvasójára, másodkántorára?

Az 1956-os események után mások mellett számtalan hittestvérünk is a kivándorlás mellett döntött. Szép számmal voltak a távozók között kántorok is. Ekkor vándorolt ki Blasz Zsigmond (Hegedûs Gyula utca), Slomovits Herman (Bethlen tér), Kohn Jenõ (Óbuda), Vándor Jenõ A „hálás utókor” gyakran nem igazán hálás. Egyeseket életükben tisztelettel, esetenként rajongással veszünk körül, de számtalanszor vagyunk tanúi, hogy egy temetésen az életében nagyra értékelt embert, az orvost, a tanítót, a barátot, kevesen kísérik el utolsó útjára. Még gyakoribb, amikor úgy érezzük, a végtisztesség megadásával lezárulhatnak az illetõ iránt érzett kegyeletünk megnyilvánulásai. Az emlékezés, az emlékekkel való együttélés nem mindannyiunknak erõs oldala. (Lágymányos), Karvaly László (Páva utca), Blau Vilmos (Pécs), és még sokan mások. Újak kerültek a helyükre, akiknek nevét, emlékét ma már szintén a múlt ködfátyla fedi.

FRIEDMANN MIKLÓS 1957-ben lett a Hunyadi téri körzet kántora. Ózdon született 1917-ben, a putnoki jesivában tanult és szerzett magas fokú vallási felkészültséget. Sok más ismeret mellett nagyszerûen elsajátította a tóraolvasás és a sófárfúvás tudományát. Ehhez járult kellemes tenorhangja és a hivatás iránti szeretete. A sábeszi zmireszeket az általa hozott melódiákkal ismerték és szerették meg a Hunyadi téri, majd késõbb a Páva utcai körzet hívei. Otthona tele volt Rosenblatt és Kussewitzky lemezeivel. Fiának, Sanyinak is gyerekkorában mindig a Szól a kakas már”-t énekelte.

Mélységesen tisztelte és nagyra értékelte Ábrahámsohn Manót, és az egyik legjobb kántornak tartotta Lóránd Mártont, akihez szoros baráti szálak is fûzték. A Páva utcában Domán Ernõ fõrabbi mellett mûködött. Domán bácsi elismerését nem volt könnyû kivívni, Nála tudni kellett. Friedmann Miklós, amikor az állandó kántori mûködéstõl visszavonult, éveken át Berlinben funkcionált a nagyünnepeken, majd elnökként is áldozatos munkával építette tovább szeretett körzete hitéletét.

Itt említem meg, hogy Friedmann Miklós elõtt a Páva utcai körzetben sok éven át Kollmann Ármin (akit mindenki Hási néven ismert) és Berger Jenõ mûködött kántorként.

SZIRMAI (Schnürmacher) ZOLTÁN a Bethlen téri körzetben, majd késõbb a rabbiképzõ templomában teljesített szolgálatot. Kellemes, lágy lírai tenorhangja, magas fokú zenei kultúrája egy idõ után az opera mûfaja felé terelte figyelmét, de a kántorságnak soha nem fordított hátat. A hatvanas évek végén Glasgow-ból kapott ajánlatot, és élete végéig az ottani hitközség megbecsült, közkedvelt kántora volt. Emlékezetemben Vele kapcsolatban többek között a kissé idegen akcentusú magyar beszéde maradt meg.

SZABOLCS ISTVÁN lett 1957-ben a Bethlen téri templom fõkántora. Az akkor Budapest harmadik legnépesebb körzetének tartott zsinagóga visszhangozta erõteljes hangját. Érdekes hang volt az övé, valahol a bariton és a tenor határán járt. Északkelet-Magyarországról származott, ahol az õ fiatal éveiben virágoztak a jesivák. Híres, nagynevû rabbik oktattak ott. Szabolcs kitûnõ vallási „alapozással” fordult a kántori pálya felé. Nagyon tudott imádkozni, érezte, értette és szerette a hivatását.

KLEIN MIKLÓS sok éven át mûködött a Rumbach utcai templomban. Kissé nazális éneklésmódja különös szint adott magas fekvésû, lírai tenor hangjának. Behízelgõ éneke mellett kellemes egyénisége, elõnyös megjelenése, remek elõadói készsége tette igen népszerûvé. Vallási felkészültsége, elõimádkozói tudása elsõrendû volt. 1957-ben kivándorolt, külföldön is folytatta kántori munkálkodását.

TORDAI ZSIGMOND emlékezetemben zuglói kántorként maradt meg. Alacsony, köpcös alakja, fürge mozgása éppen úgy jellegzetes volt, mint az, hogy mindig sétabottal járt. Feje tetején kopasz volt, de hátul hosszú „mûvész-frizurát” viselt. Érces, jól képzett, erõteljes tenorhangja volt, jó énektanár hírében is állt. A kántorzene mellett más mûfajban is szívesen énekelt, széles operai és dalrepertoárja volt.

DR. SÁNDOR LÁSZLÓ a Hegedûs Gyula utcai templom kántora lett, amikor Lóránd Márton onnan a Dohányba került. Szép és értékes hangmatériája volt, úgynevezett „spinto tenor”. Többször hallottam õt operarészleteket is énekelni. A kántori pályának nem csupán az énekesi része, hanem annak az elméleti ismeretei is erõsen vonzották. Mélyen elgondolkodó, kutató, a gyökerekig hatoló, intellektuális hozzáállású ember volt.

VÁNDOR FRIGYES követte dr. Sándort a Hegedûsben, és sok éven át volt a körzet köztiszteletben álló, szeretett Frici bácsija. A szülõi házból hozott, mélységesen zsidó alapállása minden kántori megszólalásában érezhetõ volt. Kellemes tenorhangját, érzéssel teli imádkozását kedvelték a templomjárók, s a humorra mindig nyitott egyénisége is népszerûvé tette.

FÓTI MÁRTON személyére talán többen emlékeznek még, hiszen õ nem annyira régen távozott közülünk. A Hunyadi téri körzet kitûnõ kántora is hazulról hozta a jiddiskájtot. (Hogyan fordítható le ez a szó? Szerintem sehogy.) Fóti Marci bácsi elõimádkozásából a Teremtõvel szembeni alázat, egyéniségébõl a szerénység rokonszenves vonása maradt meg bennem. Õ nem volt „flancos” kántor. Bál tfila, vagyis az imádkozás mestere volt, a szó legszebb és legnemesebb értelmében. Csodálatosan tudott „zugenolni”, azaz imaszöveget „mondani”, recitálni. Egy tõle hallott, eltanult recitativo a kántornövendékek, de gyakorló kántorok számára is örök érvényû lecke lehetett. Egy péntek estén, amikor a Hunyadiban Hochberger László fõrabbi meghívásának eleget téve elõimádkoztam, hallottam Marci bácsi mincha imáját. Hivalkodás nélküli, de annál nagyobb értékû davenolása mély hatással volt rám. Annak a tételnek adta az iskolapéldáját, hogy az imaszöveg megértése és szabatos kifejezése a leglényegesebb összetevõje az elõimádkozásnak.

Visszaemlékezésemet folytatom, hiszen oly sokan vannak, akiknek neve érdemtelenül tûnt el a feledés homályában!