Találkozásaim legendás kántorokkal

Giora Saron fõkántor

A legnagyobbak a nagyok között: Ábrahámsohn Manó

Nyolc éves koromban, 1957 januárjában költöztünk fel Kaposvárról Pestre. Apámat a lágymányosi körzet Bocskay úti templomába választották meg kántornak az Izraelbe távozó Vándor Jenõ helyére.

A fõváros magán viselte az október végi események nyomait. Sok volt a törött ablak, lövedékek ütötte lyukak éktelenkedtek a házak falain. A hetedik kerület is megsínylette a történteket, de akkor is fenséges pompájában állott a Dohány utcai zsinagóga. Mivel Apám aktív mûködését csak februárban kezdte meg Lágymányoson, elsõ pesti péntek esténken elmentünk a Dohányba. A téli hónapokban, úgy, mint most, akkor is a Hõsök templomában tartották az istentiszteleteket.

Apám néhány mondatban elmondta a Dohány templom jelentõségét, nagy múltját, elmondta, hogy ki ott a rabbi, ki a kántor és én óriási érdeklõdéssel vártam az istentisztelet kezdetét.

A zsúfolásig telt templomban megszólalt az orgona és hangjaira bevonult Dr. Katona József fõrabbi és Ábrahámsohn Manó fõkántor, mögöttük a templom elöljárósága. Gyermeki képzeletemet messze felülmúlták a látottak-hallottak. Szinte ittam magamba mindent, ami körülöttem történt. Katona fõrabbi veretes szavait gyerekkent még nem tudtam úgy értékelni, mint késõbb, amikor néhány beszéde szövegét olvastam. Sokkal inkább kellemes orgánuma és finom, szép arcvonásai rögzõdtek bennem.

Rajongással néztem és hallgattam viszont Ábrahámsohn fõkántort, akinek nevét és szakmai rangját Apám gyakran említette. Óriásnak láttam ezt az embert, aki olyan csodálatosan énekelt és imádkozott. Az istentisztelet végén remegtem az izgalomtól és a megilletõdöttségtõl, amikor kezet foghattam Vele, a kántorságnak számomra akkor és ott megnyilatkozott csodájával. A szemem nem bírtam levenni Róla, míg Õ Apámmal kedvesen, kollegiálisan beszélgetett. Az is nagyon meglepett, hogy a templomot úgy, ahogy volt, reverendában hagyta el és ment át a szemközti Wesselényi utca 4 szám alatti otthonába. Átkísértük és ekkor újabb csoda történt: leállt az utcai forgalom, utat engedve ennek az ornátusos, tiszteletet parancsoló megjelenésû embernek.

Ábrahámsohn egy észak-magyarországi városból jött Pestre fiatal kántorként, nagy reményekkel és nagy reményekre jogosító, kivételes képességekkel. Elsõ állomáshelye a Rumbach utcai zsinagóga, ahol nagyra értékelték vokális és zenei tehetségét, párját ritkító elõimádkozói tudását. A Status Quo zsidóság fellegvára volt a Rumbach, melyben olyan kántor-óriások mûködtek, mint Bornstein és Tkatch. Bármennyire megtisztelõ volt ez a pozíció, már az elsõ idõktõl nyílt titoknak számított, hogy Ábrahámsohn hamarosan megválik ottani tisztségétõl - a Dohány templom kedvéért.

Így is lett.

Több mint négy évtizedes pesti mûködésének nagyobbik hányadában a Dohány utcai zsinagóga híveit és látogatóit gyönyörködtette szépséges énekével, szíveket-lelkeket megérintõ imádkozásával. Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy Ábrahámsohn esetében minden idõk egyik legszebb hangjáról beszélünk. Az igazi, hamisítatlan basszbariton hang volt az övé. Ez a hangfaj anatómiailag tulajdonképpen nem is létezik. Mély bariton, vagy magas basszus – így jellemzik általában. Mégis kialakult egy hangideál, ezzel együtt az opera és az oratórium területén egy szerepkör, melyet a nagy szerzõk erre a hangfajra írtak. Minden más komponistánál jobban kultiválta ezt a hangfekvést Mozart és Wagner, valamint a francia szerzõk egy számottevõ része. Általában nagy terjedelmû, erõteljes hang a basszbariton, gyakran a baritonok behízelgõ melegségének és a basszusok fenséges súlyának jegyeit egyaránt magán viselõ orgánum. Ilyen volt Ábrahámsohn hangja. Ha képletes hasonlattal élek, azt mondom: hömpölygõ barna bársony.

Tóth Aladár, az Operaház egykori híres igazgatója többször mondotta: Wagner Walkûrjében Wotan szerepéhez Magyarországon csak Ábrahámsohn fõkántornak van meg az ideális hanganyaga.

Nem hiszem, hogy aki valaha hallotta Õt, el tudja felejteni. Gyerekként hallottam sokszor és mindig ugyanolyan ámulattal figyeltem, mint elõször. Boldog voltam, ha beszélgethettem Vele. Gyakran ült és „táchlecolt” a Síp utcai székház portáján, olyankor mindig eltársalgott velem. Akkor már Manó bácsinak szólítottam. Tudta, hogy kántornak készülök és egy-egy szava, tanácsa, észrevétele azóta is él az emlékezetemben. Nagyszerû humora közismert volt. Tréfái, anekdotái, adomái fõleg a zsidóság, gyakran a kántorság körül keringtek. Élcelõdõ, néha csípõs megjegyzésekkel illette kollégáit. Lineczky Bernát fõkántorral a Dohányban együtt töltött éveirõl és kettõjük rivalizálásáról sokat hallottam. Hogy abból mi, mennyi volt igaz és mennyi az emberek képzeletének a szüleménye, azt talán csak õk ketten tudnák megmondani.

Jó minõségû hangfelvétel alig maradt utána, így fõleg emlékeimre hagyatkozom, amikor róla szólok. Gottschall Jakab számara komponált Röcé szerzeménye felemelõ, poétikus elõadása él bennem a legélénkebben. Magam is gyakran énekelem ezt a mûvet és mindig az õ nemes példája lebeg elõttem. Szárnyaló, minden fekvésben kiegyenlített, gyönyörû tónusú hangja áhítattal szállt a magasságok felé. Nemes éneke a legtisztább szövegmondással párosult. A sulzeri oratórikus kántorstílus mestere, egyik legnagyszerûbb képviselõje volt. Soha nem csupán énekelt, mindig imádkozott. Kevesen tudtak úgy "zugolni", azaz "mondani", ima szöveget recitálni, mint Manó bácsi. Szerette, értette, amit mondott, gondolatokat, érzéseket fejezett ki, azokat tolmácsolta.

Sok évvel ezelõtt az Õszi Ünnepek elõtt kották közt kutattam, valami újat, szépet kerestem. Kezembe került egy kézírásos kotta, a JÁÁLE, melynek elsõ oldalán ez az ajánlás állt:
ÁBRAHÁMSOHN MANÓ FÕKÁNTOR ÚRNAK NAGYRABECSÜLÉSSEL - LISZANYAI SZABÓ GÁBOR.

Eszembe jutott, hogy utolsó Nagyünnepeit megelõzõ egyik próbáján hallottam Manó bácsitól ezt a JÁÁLÉ-t, a Kol Nidre esti liturgia kiemelkedõ imádságát, amit sok éven át volt orgonistája, a nagyszerû mûvész, Lisznyai a számára komponált. Felejthetetlen, ahogy Ábrahámsohn hangja könyörgött:

JÁÁLE TÁCHÁNUNÉNU MÉ-EREV ....”jusson fel Hozzád könyörgésünk ma este”

A kántor dolga, hogy a közösség imáit Isten tündöklõ dicsõségéhez, fenségéhez, magasztosságához méltó módon közvetítse. Kötelessége a közösséget imára inspirálni, a lehetõ legszebben, legigazabbul. Ábrahámsohn Manó fõkántor Istentõl kapta a kincset, a hatalmas tehetséget, melynek "kamataiból" minden istentiszteleten sokat megosztott híveivel és annak "tõkéjét" Teremtõjének adta vissza részletekben, élete utolsó percéig. A szó szoros értelmében addig, hiszen hallottam róla, hogy utolsó óráiban agonizálva felült a kórházi ágyon és ismét a JÁÁLET - t énekelte.

1989-ben egyik Dohány templombeli elõimádkozásomra eljött Manó bácsi leánya, Vera. Az istentisztelet után hozzám lépett, átölelt és azt mondta: "Apámat juttattad az eszembe". Úgy érzem, ennél szebb és nagyobb dicséretet kántor nem kaphat.

Szerencsés korban születtem, mert hallhattam õt. Ezekkel az elõzményekkel fordulhattam a kántori hivatás felé. Mûködésemben, minden kántori megnyilatkozásomban benne van az évek során szerzett élmények hatása. Benne van a gyermekkorom, a kaposvári zsinagógában Apámtól hallott és eltanult melódiák sokasága. Benne van a Dohány templom áhítatot ébresztõ levegõje és Ábrahámsohnnak gyermekszívemre és gyermeklelkemre gyakorolt hatása.


(Forrás: OR-ZSE)