Niszán hónap, a zsidó nép születésének örömteli emlékideje

A zsidó hónapok / Mazsihisz
 

Niszán hónap / Benedek István Gábor rovata

Az élet gyönyörű emelkedettségét és teljességét idézi fel ez a niszáni ünnep. Azt is mondhatnánk – széder esti ihletettséggel – ez a zsidó nép születésének mindenkori örömteli emlékideje.

Mert hát eddig ezernyi és ezernyi szörnyűség megtörtént már a zsidósággal: volt egyiptomi és babiloni rabság, görög és római szenvedés, inkvizíciós erőszak, reménytelen náci kiszolgáltatottság és holokauszt, de minden fájdalom közül az egyik legszörnyűbb a Nílus-parti kezdet: az emberi méltóság meggyalázása. Ott azonban jött egy különleges férfiú, persze, tudatában isteni kiválasztottságának, és megérttette a nyomorúság gödrébe taszítottakkal, hogy egyenesítsék ki gerincüket, emeljék fel lehajtott fejüket, és minden mérlegelés nélkül vágjanak neki a szabadsághoz vezető útnak. Mert ez az út – üldözésen, tengeren, sivatagon át – maga a reménység. Hiszen így kezdődik minden Kánaán.

Azért nekünk, kései utódoknak, most mégis fel kell tennünk a kérdést: mi az a döntő tényező, amely ezt az ünnepet, a maga frissességében hibátlanul megőrizte a számunkra? Hiszen az idők során jöttek és jönnek új és új idegen erők, gyilkos eszmék és nemtelen akaratok, hogy kikezdjék, eltöröljék és semmissé tegyék Pészáh valóságos és jelképes ünnepét, és ezzel magát a zsidó hagyományt.

Az ünnep azonban megmaradt, intézményesült, sőt gazdagodott, kiteljesedett. És mára beépült a zsidó emberek személyes gondolkodásába, élményvilágába.

Most éppen erről szeretnék szólni. A Pészáh egyéni filozófiájáról.

A szabadság megélése természetesen zsidó közösségi teljesítmény, csakhogy aligha maradhatott volna fenn ilyen egyetemes és messzire sugárzó, más vallásokat is megtermékenyítő ünnepként, ha már a legelső nemzedéket nem ejtette volna rabul csodás misztériuma, értékes költőisége és a lelket, a tudatot formáló, sőt átformáló jelentősége.

Márpedig ez történt ezer éveken, sok-sok nemzedéken át. És megtörténik ezután is, az idők végezetéig. A rabság ugyanis az ember sötét arca. Rabként és rabtartóként egyaránt. Igen, az éjszakából átkelni a napfényre – mindenképpen dráma. Sorsfordító tett. Energiákat felszabadító forradalom. Az ördögi elnyomásból átlépni az angyali fénybe: öröm és megújulás.

Csak aki akár egyszer is levetette már magáról a betegség súlyos láncát, és felragyogott előtte az édes gyógyulás, az tudja igazán: mit jelentett kiszakadni a mindenkori Egyiptom rabságából. Csak akit már korlátozott mérgezett légkörű, rossz munkahely, netán pokoli házasság, gyötrő élethelyzet, értékelheti igazán, mit jelent megnyomorítottként, elveszettként átkelni az örök és jelképes Vörös-tengeren, s meglátni a szabadító, éltető napsugarat. Aki szenvedett már a szép, de fájdalmas kamaszkor megpróbáltatásaitól, az pontosan tudhatja: milyen vágyakozni az Örökkévaló óvó, segítő jelenlétére, a szimbolikus Szentföldre, vagyis a tejjel-mézzel folyó Kánaán ígéretére.

De ne feledjük azt se: él még közöttünk – kortársként – egy nagy zsidó nemzedék, amely a maga valóságában, ténylegesen is átélte a Hagádában elmesélt ősi történetet. Ez a generáció rabszolgává, páriává lett a saját hazájában, s abban a Micrájimban is, amely gyilkos lágereket és gázkamrákat épített Pitom és Ramszesz, vagy ha a név jobban érthető: Auschwitz és Bergen-Belsen mellett. És elszenvedte a leírhatatlant. A szó, a kifejezés tehát nem pontos, mert az elhurcoltaknak csupán a töredéke vészelte át a megpróbáltatásokat. Így, következtetésképp, helyesebb azt írni, hogy ők túlélték a háborús időszakot. De átélték a megszabadulást is, a maguk Pészahját, azaz többszörösen joguk van helyet foglalni a széder esti vacsorán.

Niszán szép hava tehát kiemelkedik az év hónapjai közül. Megújítja bennünk a reményt, a bizodalmat munkánk mindenkori sikerében, s egyáltalán: túllendít bennünket kátyún és buktatón. Mert hiszen ez a hónap maga a tavasz, amely mindig fölénk borítja a béke tágas sátorát.

NISZÁN HÓNAP, több információ