Az emberi lélek derűs kisugárzása örökké fennmarad

A héber hónapok / Benedek István rovata

Tammúz

Ez a hónap – Tammúz – a zsidó szellemi világ ősi múltjába vezet vissza bennünket. Az elnevezés híven őrzi a régi-régi Mezopotámia emlékeit, az emberi kultúra legelső kiterjedését: Ábrahám ősatyjának törzsi küzdelmeit az Egyistenhit diadaláért; elvezeti gondolatainkat Gilgames csodálatos eposzáig, Ea, Anu és Isztár költőinek is nevezhető kultuszához.

A Tigris és az Eufrátesz folyók menti óriási birodalom hatalmát és jelentőségét az is mutatja, hogy a héber nyelv megőrizte Tammúz szavát. Értelmét (kicsit az írásmódját is) átalakította, ezzel azonban szimbolikáját időtlenné tette. Ráadásul ezt az évi körfogás rendszerében a természet csúcspontján helyezte el: a növények érésének idején. Így ez az alkotás ünnepe is, tehát dicsérete a tanulásnak, elismerése a szorgalomnak, gondoskodásnak, diadala a tehetségnek. Vagyis a jó tervezés, az ügyes vezetés, a féltő ápolás után jő a bőséges termés, a gazdag aratás.

Egyszóval így áll előttünk az ember: alul a munka, felettünk a csillagos ég, s a köztes szubsztanciában az áldott gondviselés. És ott van lelkünkben a remény a folytatásra, a mindig megújulásra.

A zsidó szellem kiemelkedik az ambivalens dolgok egyidejű megjelenítésében. Az emelkedett természeti diadal, az öröm mellett máris – gondoljunk a hagyományos zsidó esküvő szertartására az összetört pohárral – ott a mély szomorúság, az utalás a gyászra. Mert ez is, mintha az örök körforgás része volna. Hiszen Mezopotámia felől – immár Babilóniából – újra felbukkant a Két Folyó neve: az arról jövő marcona katonák rombolták le Jeruzsálemet. A Szentélyt védő falon rést ütöttek: ez a HURBAN, a rettenetes böjt kezdete. Aztán más idők jöttek, más támadók – mert ne feledjük: támadók mindig vannak, és mindig jönnek –, hogy újra rátörjenek a Tóra otthonára. A szír-görög pogány roham később is példát adott a gyűlölködőknek, a féltékenykedőknek, a rablásra éheseknek, akik ideológiájukkal, felszított indulataikkal mindig a Szentély ellenségeit követik. Talán csak azt nem tudják, hogy újra és újra fellépnek ellenük a mindenkori Hasmoneusok, és csak a győztesek emlékére égnek a Menóra gyertyái – az idők végezetéig.

Tammúz tehát a teljesség hónapja. A múló és a kezdő idő jelképe, az örökkévalóság összefoglalója. Művészek ösztönzője és az alkotó, a teremtő szándékú emberek segítője. A kultúrák egymásra találásának tere és ideje. Akár a szerelem.

Egyetlen személyes, jó tanáccsal azért szolgálnék. Ha a szomorúság, bánat éri el lelkünket, s szívünket a történelem rossz emléke szorítja össze, hallgassuk meg Vivaldi Négy Évszak című varázslatának Nyár tételét. És gondoljunk Tammúz örök jelenvalóságára. Hogy egy-egy pillanat, perc elmúlhat ugyan, de az Alkotó alkotása, az emberi lélek derűs kisugárzása örökké fennmarad.