mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2017. Március « | »
H K Sz Cs P Sz V
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    
Szavazó

A rockzenétől a zsidóságig – beszélgetés Kőbányai Jánossal

2017-03-13 15:02:45
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Kőbányai Jánossal irodalmi pályájáról, zsidó gyökereiről, izraeli tanulmányairól és munkájáról, valamint az általa vezetett Múlt és Jövő folyóirat tevékenységéről beszélgettünk.


k__b__nyai_1.jpg
Kőbányai János (a háttérben édesapja: Kőbányai György)


Prózaíróként kezdte, később rockzene kritikával foglalkozott, hosszú évek óta pedig kiadóvezető és folyóirat-főszerkesztő. Ma hogyan definiálja saját magát? Író? Irodalmár?


Nyolcéves koromtól, mikor elolvastam Jókai Janicsárok végnapjai című regényét, író akartam lenni. Azonban a szokványos költőség gyermekbetegségén túlesve – sajnos? nem sajnos? – magával ragadott a szociográfia, miután az Élet és Irodalom (ÉS) 19 éves koromban közölte egy riportomat. Az ÉS hátoldalán a kolumnás riportrovat akkor fogalomnak számított, akár a szociográfia műfaja, ez a tipikus, szerintem csak a magyar irodalomra jellemző műfaj és mozgalom. Ebben írók és költők szépirodalmi eszközökkel ábrázolták koruk legfontosabb problémáit, s különösen azt a témát, amit zsigerileg érintette őket. Ennek reneszánsza volt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. A régi Mozgó Világ, a régi Valóság, a kecskeméti Forrás és az ÉS versenyeztek, hogy ki hozza a legmélyebb, a rendszer határait leginkább feszegető szociográfiákat. Ebben a hullámban indultam, s voltam egy darabig sikeres. E műfaj legnagyobb alakjának, Csalog Zsoltnak az utolsó évei, és mára kimúló emlékezete érzékíti meg leginkább, hogy ez a műfaj kihalt, ami sokat elmond a magyar társadalomról, amely nem kívánja magát megismerni. A pártokhoz kötődő politika, s az azok gerjesztette ügyek diskurzusa inkább elfedik ezt a hiányzó képet, ismeretet.

Mi terelte a rockzene felé?

Szociográfiai oldalról vizsgáltam és írtam a magyar rock jelenségéről, arról a szubkultúráról, amelyben ki lehetet fejtetni a rendszer iránti ellenszenvet. S majd a „csöves jelenségről”, amely feltárta a rendszer alapvető ellentmondásait, nevezetesen, hogy a “szocializmus” egy máz, szervetlen habarcs, ami nem tudja átalakítani a magyar társadalmat, leginkább azért, mert nem tudja feldolgozni a múltját. Ekkor, a Kádár-korszak késői virágzásában találkoztam először a nyilas eszmék továbbélésével, Hitler-szimpátiával, antiszemitizmussal, aminek hatására fel kellett tegyem magamnak a kérdést: ki vagyok? Egy prousti léptékű regényben, vallomásban kellene ábrázolnom a folyamatot, hogy innen – kiábrándulva a saját világjobbító szerepemből – hogyan jutottam el ahhoz, hogy ha már zsidónak születtem, akkor zsidóként kell éljek! Sok nemzedéktársammal ellenétben ez nem volt soha titok a családunkban. Ez a követelmény, hívás átszabta az intellektuális feladataimat is, és elvezetett – kétéves csavargás és féléves izraeli illegális kibuc-mosáv-jesiva tapasztalat után – a zsidó tárgyú szociográfiákhoz, majd az új Múlt és Jövő 1988-as alapításához.

Mivel foglalkozott Izraelben?

A Múlt és Jövő szerkesztőjeként egyre fontosabb lett a zsidóság szívével, Jeruzsálemmel a kapcsolatom. Ottani mentoraim – Ezra Fleischer és Tomi Lapid – révén nagyobb utakat tehettem az Ígéret földjére. Időközben a Rappaport Ottó vezette Új Keletnek is tudósítója lettem. A Múlt és Jövőnek köszönhetem az első egyéves ösztöndíjamat is a jeruzsálemi Héber Egyetemre 1990-ben, amit azzal az ürüggyel toldottam meg még egy évvel, hogy kitört az Öböl-háború, s haditudósítóként dolgoztam a Népszabadságnak. Majd a következő évben Jichák Rabin és a baloldal nagy visszatérését tudósítottam végig. 2000-ben is egy évre indultam a Szenföldre, mert tanúja kívántam lenni a második milleniumnak, amelyet a legnagyobb névre és sikerre szert tevő zsidó fiú, Jehosua ben Joszéf születéséhez kötnek, valamint a nagy izraeli-palesztínai megbékéléssnek. Mint tudjuk, helyette a gyilkos intifada jött. Nem akartam újságíróskodni, mert tíz éve emiatt nem tanultam meg rendesen héberül. Azonban úgy gondoltam, kötelességem tájékoztatni a gyilkos terrorról, amivel szét kívánták zilálni a fiatal országot. Különösen azért gondoltam fontosnak, mert egy frankfurti utamon azt tapasztaltam, hogy az egyesült Európa mindezt ellenkezően látja és mediatizálja a mai napig. Míg a Szaddam Husszein elleni háborúról szóló cikkeket követelték tőlem a magyar lapok, a palesztin terrort ábrázoló cikkeimet annál kevésbé. Persze a so called szocialista-liberális szegmense. Nem akartam visszamenni az országba, a szellemi közegbe, amely vak és öncsaló kompenzációk okán Izraelt, a zsidó népet nem engedi védeni, képviselni. Óriási szerencse révén megtaláltam az emigráció igen kellemes és hasznos formáját: doktorálni a jeruzsálemi Héber Egyetemen a zsidóság történelme szakán, hála Michael Silber professzornak, témavezetőmnek és mentoromnak.

Izraelben tehát nem csak író és szerkesztő, hanem történész is lett.


Igen, s az első „akadémikus" könyvemet 2002-ben írtam Kertész Imréről Jób díja, háttér és recepció címmel. De ahogy a szociográfus múlt az írói céhben, úgy az írói és kiadói előéletem ebben a másik, „akadémikus”, tudományos közegben is marginalizált. Ám ezt én „teremtő maginalizáltságnak” fogom fel, persze nem mindig vidáman, de annál büszkébben. Időközben a kiadót – hála a digitális technikának, s Fenyő Áginak – Jeruzsálemből vezettem.

Mikor tért vissza Izraelből?

Egy-másfél éve. Egyrészt azért, hogy apám mellett legyek utolsó idejében, valamint azért, mert a megnehezült feltételek mellett már nem vezethetem a távolból a Múlt és Jövőt. Noha az írásnak, szerkesztésnek, intellektuális feltöltődésnek jobban kedvez a jeruzsálemi atmoszféra.

Sorra szűnnek meg folyóiratok forráshiány miatt. A Múlt és Jövőt hogyan sikerül fenntartani?

Önkizsákmányolásból. Néhány munkatársam, elsősorban a már említett Fenyő Ágnes önfeláldozó munkájából, s abból, hogy két lábon élünk: a folyóirat mellett könyveket is kiadunk. Kicsiségünk és marginalitásunk okán nagyot nem tudunk bukni, a kisebb buktákat pedig eleddig túléltük. S persze az olvasók szeretete is hozzásegít a lassan három évtizedes életben maradáshoz. Még van néhány újabb évtizedre való tervem és feladatom.

Nagyon komoly munka az a válogatás, amely a magyar zsidó költészetből szemléz, s amelyből Hegedűs D. Géza állított össze előadói estet. E kötetnek milyen fogadtatása volt? S mikorra várható a második rész?

Ezt a kötetet tartom a kiadó legnagyobb vállalkozásának. A két évszázad magyar zsidó költészete első kötete – Kivirágzás alcímmel – az 1840-es évektől 1919-ig rendezi kánonba a magyar zsidó költők teljesítményét. Óriási anyag, s óriási felelősség, hogy ki legyen benne, s ki maradjon ki. Mert aki kimarad a Gutenberg galaxis alkonyán, az örökre kihullik ama „kollektív emlékezetből.” Ilyen kötet nincs még egy a világon. S ez nem az én érdemem, hanem a magyar zsidóságé. Azé a különös zsidóságé, amely abban a kultúrában, amelyben megtelepedett, ilyen termékeny produkcióra volt képes. Nincs az a történelmi összegzés, amely ennél érzékletesebben fel tudná tárni és bemutatni a kurta magyar–zsidó együttélés intenzitását, azt a viszonyt, amit a magyar zsidók reprezentáltak a magyar kultúrában. Azt hittem, hogy ez a nagy dokumentum – a rendszerváltáskor újra kiadott Herzl Biblia mellett – minden magyar zsidó, s a zsidóság iránt érdeklődő olvasó könyvespolcán, s minden tanári szoba vitrinjében ott lesz. Erre még várni kell, de Hegedűs D. Géza – hozzám hasonlóan lenyűgözve az anyagtól – az ügy és annak népszerűsítése mellé állt. A második kötetet – amely az 1920-tól napjainkig tartó részt összegzi Kiszántás alcímmel – remélhetően ennek az évnek a végén tudjuk kihozni. S azért éppen 1920-tól, mert próféta-költőink már ekkortól érzik a „Járkálj csak, halálraítélt” állapotát.

Kácsor Zsolt


 

Kőbányai János (1951, Budapest) író, szerkesztő, szociográfus, történész. 1975-ben szerzett diplomát az ELTE jogi karán, 2001-2011 között a jeruzsálemi Héber Egyetem doktori iskolájának hallgatója volt. 1973 óta publikál, 1978 óta szabadfoglalkozású író. Számos novella-, riport-, interjú- és szociográfiai kötet szerzője. 1988 óta a Múlt és Jövő főszerkesztője. Budapesten él.

 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008