mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2017. Július « | »
H K Sz Cs P Sz V
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31            
Szavazó

Kern András: Vegyük csak komolyan ezt a játékot!

2017-04-13 19:20:30
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Ami a Shylockkal kapcsolatos előítéleteket illeti, valljuk be, hogy azok a negatív sztereotípiák, amelyekkel Shakespeare jellemzi a zsidókat, igenis léteztek, tehát nem azt mondom, hogy igazak voltak, hanem azt, hogy ezek az előítéletek valóságosan léteztek a társadalomban. Ettől eltekintve Shylockot nagyon jó játszani, nagyon jó vele foglalkozni – nyilatkozta portálunknak Kern András. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész a Pesti Színház előadásában Shylock szerepét alakítja A velencei kalmárban. Az előadás rendezője Valló Péter, a címszerepet Stohl András játssza.


kernandras_interju.jpg
 

Mielőtt rátérnénk A velencei kalmárra, indítsunk kicsit messzebbről: melyik a legkedvesebb Shakespeare-darabja?

A Hamlet.

Színészként vagy nézőként?

Nézőként.

Játszott valaha benne?


Nem. A főiskolán mintha valamit csináltunk volna belőle, de nekem nem volt abban komoly szerepem.

S miért éppen a Hamlet?


Mert tizenegy-tizenkét évesen, amikor már foglalkoztatott gyerekszínész voltam, s folyton a szinkron stúdióban álltam, ahelyett, hogy a Sziget utcai általános iskolában álltam volna helyt, szóval tizenegy-tizenkét évesen a szinkron stúdióban azt mondta Avar Pista, hogy menjek vele színházba. Mi megy, kérdeztem. Azt válaszolta, hogy a Madáchban a Hamlet. Erre azt mondtam, jó, menjünk, legföljebb este mégsem tanulok otthon, hanem megnézem akkor ezt a Hamletet, hiszen még úgysem láttam. El is mentem, megnéztem, és olyan őrületes, bődületes hatással volt rám, hogy még megnéztem tizenkétszer. Gábor Miklós játszotta Hamletet, és én azt a rendezést tehát összesen tizenháromszor láttam. Benne maradt a szívemben, mert irtózatosan érdekes volt nekem, holott csak egy kis pesti kölyök voltam, akit elvileg nem kellett volna, hogy a Hamlet egyáltalán érdekeljen. Szoktam is vele példálózni, amikor az egyes darabok aktualitását, üzenetét, tanulságát feszegetik, hogy egy pesti kisfiút, aki én akkor voltam, miért érdekelte egy darab, amit egy 1600-as években élt pasas írt az 1200-as évek Dániájáról? Ha annak a pesti kisfiúnak azt mesélte volna valaki, hogy a Hamletet azért kell megnéznie, mert egy ismeretlen hercegről szól valahonnét a középkori Dániából, akkor az a gyerek azt válaszolta volna, hogy őt ez nem érdekli. Mi a fenéért érdekelje egy középkori dán királyfi története? És itt jön Shakespeare és Gábor Miklós nagysága, akik előadás közben odaszóltak nekem a színpadról: te gyerek, igen te, ott a tizennegyedik sorban, te most nagyon figyeljél, mert most apádról és rólad lesz szó. Most meg fogod látni, hogy milyen egy apa-fiú viszony. Minden modernizálás nélkül olyan modern volt Vámos László amúgy klasszikus, archaikus rendezése, hogy irtózatos hatást tett rám. Egyszerűen beleszerettem. Egész komolyan mondom, úgy éreztem magam előadás közben, mintha személyesen hozzám beszélnének. Ezért szoktam azt mondani, hogy rettentő nehéz meghatározni, miben áll a színház fontossága és aktualitása, nem is biztos, hogy lehet, sőt, nem is biztos, hogy kell. Az a lényeg, hogy valamilyen módon el kell találni az odalenn ülők szívét, és ezt az a bizonyos régi Hamlet megtette.

Ebben az értelemben ön is szívhez szóló Shylock szerepében, mert az első pillanatban, ahogy belép a színre, a néző egy rokonszenves, szimpatikus palit lát maga előtt, akiről soha nem feltételezné, hogy valaha ki akarná vágni egy másik ember szívét.


Ennek az a magyarázata, hogy Stohl Andrással azt az élethelyzetet próbáljuk megteremteni, hogy ez a kölcsönszerződés, ami a darabot megalapozza, végül is egy hecc. Mintha Shylock azt mondaná Antoniónak, hogy puszta játékból én egyszer majd kivágok belőled egy darabot, mire Antonio rávágja, hogy jó, öreg, benne vagyok, játsszuk azt, hogy te egyszer tényleg kivágod a szívemet. De eljön a pillanat, amikor Shylock ráeszmél, hogy végül is nem csak az adósával áll szemben, hanem azokkal, akik ellopták tőle a lányát, akik ellopták mindenét. Ekkor Shylock fordít egyet a lapon, s azt mondja, vegyük csak komolyan ezt a játékot, elvégre itt van a kezemben egy aláírt szerződés arról, hogy kivághatok Antonióból egy darabot. Ezen a pillanaton fordul meg minden, ugyanis Shylocknak egész egyszerűen igaza van.

Az kinek az ötlete volt, az öné vagy a rendezőé, hogy Shylockot a darab végén mintha leszúrnák? Shakespeare-nél ugyanis semmi ilyesmi nem történik, az eredeti darabban Shylock túléli a történetet.

Ez a rendező, Valló Péter ötlete volt, s ebben van igazság, mert a zsidókkal kapcsolatos negatív sztereotípiákkal éppen ezt a negatív sztereotípiát állítja szembe, nevezetesen, hogy „ezek" olyanok, elveszik az ember pénzét, elveszik az ember lányát, és még le is szúrják. Egyébként a múltkor előadás végén odajött hozzám egy házaspár, s azt mondták, magánemberként akarnak velem beszélni. Tessék, mondtam. Erre nekem estek, hogy egy ilyen szemét, antiszemita, ócska darabban, mint ez a velencei kalmár, miért tetszett szerepet vállalni?! S hogy milyen sokszor szerepel a darabban az a szó, hogy zsidó. Mi azonban úgy játsszuk ezt a darabot, hogy mindez ne tűnjön ellenszenvesnek. Hiszen képzeljük el ezt az embert, aki mindenét elveszti, a pénzét, a vagyonát, sőt, aztán még a zsidóságát is el akarják venni tőle, holott akkor már dacosan zsidónak öltözik, kipát tesz a fejére, s azt mondja, hogy ha ti így, akkor én úgy. De ezeknek az antiszemita sztereotípiáknak a jelenlétért nem szabad szegény Shakespeare-t hibáztatni, honnét tudta volna, hogy a neki távoli jövőben, a huszadik században lesz egy Holokauszt? A végére a darab egy veszteségtörténetté válik, hiszen mindenki vesztes, Antonio is vesztes, és Shylock is vesztes.

Ez a fura ebben a darabban, hogy nem lehet benne igazságot tenni. Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy sem Antoniónak, sem Shylocknak nincs igaza.

Vagy pedig mindkettőnek igaza van, nem?

De ha mindenkinek igaza van egy világban, az miféle igazság, és miféle világ?

Szerintem meg azok az igazán jó darabok, ahol éppen ezek a különféle igazságok ütköznek össze, és ettől még igazságok maradnak. Azok a darabok nem szoktak olyan jók lenni, amikben nincsen az igazságok között konfliktus, sőt, ha egy szerep igaztalanra van írva, az nem jó. Az nem érdekes, az nem színházi. Szakmailag érdekesebb olyan darabban játszani, ahol a saját igazságukat képviselő szerepek csapnak össze. Vannak olyan írók, akik elfelejtik, hogy nem attól lesz darab a darab, hogy mondatok sorjáznak egymás alatt, hiszen a jó darab nem csak szövegekből áll, hanem ezeknek a szövegeknek az összeütközéséből. Csak olyankor szikrázik föl valami, ha ezek összecsapnak. Jobb az olyan konfliktus, ahol minden szereplőnek igaza van, viszont ezek az igazságok nem férnek el egymástól a színpadon.

Igen, de nézzük csak meg a Hamletet, ha már arról beszéltünk az elején! A Hamletben mitől volna igaza a gyilkosoknak? Milyen igazsága van Hamlet anyjának és mostohaapjának? Hiszen embert öltek.


Akkor másképp fogalmazok: a színésznek kell hinnie a szerepe igazságában. Hiszen ha valaki a Claudiust játssza, muszáj elhinnie, hogy Claudius saját szempontjából Claudiusnak igaza van! Különben hogyan játssza el a szerepét, ha ő sem hisz saját magában? Egy színész nem mehet ki úgy a színpadra, hogy ő egy olyan figurát játszik, akinek ezen a színpadon nincs helye.

Visszatérve Shylock igazságára és figurájára: az miképpen alakult ki a próbák során, hogy amikor Shylock először belép a színpadra, a néző máris az ő pártjára áll, úgy értem, olyan rokonszenves alak, hogy neki drukkolunk, szinte éppen Antonio ellenében?


Ez közös munka volt a rendezővel és a társulattal. Én eleve úgy gondolkodtam Shylockról, hogy egy szimpatikus ember, s be kell valljam, hogy ezt a felfogást loptam. A rendszerváltás környékén azt mondta Marton Laci, az akkori igazgatóm, hogy ha látni akarom, hogyan játszanak modernül Shakespeare-t, akkor menjek ki Bécsbe, s nézzem meg a velencei kalmárt. Egy Gert Voss nevű színész játszotta Shylockot, az óriási volt. Előadás előtt beültem egy kávéházba, gyorsan elolvastam a darabot magyarul, hogy képben legyek – nem tudok ugyanis németül –, aztán beültem, és elképedtem. Legalább olyan hatást tett rám, mint gyerekkoromban a Gábor Miklós féle Hamlet. Hőköltetően nagyszerű volt. Tudja, mi volt Gert Voss trükkje?

Nem, pedig belenéztem az előadásba a You Tube-on.


Az volt a trükkje, hogy egy pillanatra föl nem emelte a hangját. Az egész előadásban soha, egyszer sem. Ezt próbáltam most kicsit megvalósítani, de nem lehetett teljes egészében átvenni, mert a mi előadásunk más rendezői felfogásban született. Szóval Gert Voss egyszer sem emelte föl a hangját, s a néző végül is azt érezte, hogy persze, hiszen igaza van, s miért ordítson, akinek igaza van? Senkivel szemben nem volt indulatos, halkan és indulatmentesen arról beszélt, hogy kedves Antonio, nagyon sajnálom, nekem igazam van, tessék csak szíves lenni ideadni a szívét. De hát azt nem lehet, képed el Antonio, mire Gert Voss azt válaszolja halkan és nyugodtan, dehogynem, kedves uram, hiszen itt áll a szerződésben, nézze csak. Ebből a játékból próbáltam kicsit lopni, ami nem baj, Shakespeare is folyton témákat és ötleteket lopott, miért ne lophatnánk mi, színészek is? Egyébként ez nagyon mai felfogás, merthogy azt írják, Shakespeare korában kifejezetten bohócosan, mulatságosan, nevettetően játszották a darabot, és Shylockot kinevetni való bolondként ábrázolták. A nézők tehát vélhetően nevettek rajta.

Ellentétben a mai nézőkkel, akikből egészen más érzelmeket vált ki a figura. Tényleg, mit válaszolt annak a házaspárnak, amely azt kérdezte öntől, hogy „miért játszik egy ilyen szemét, antiszemita, ócska darabban?"

Valami olyasmit, hogy hát könyörgöm, kit zavar ez? Shakespeare-t és az ő korabeli nézőit aztán biztosan nem, hiszen az akkori Angliában nem volt se zsidó, se zsidókérdés. Most zavarja ez a szó az embereket. Mármint hogy ennyi mindenen ment át ez a szó a huszadik században. Ami pedig a Shylockkal kapcsolatos előítéleteket illeti, valljuk be, hogy azok a negatív sztereotípiák, amelyekkel Shakespeare jellemzi a zsidókat, igenis léteztek, tehát nem azt mondom, hogy igazak voltak, hanem azt, hogy ezek az előítéletek valóságosan léteztek a társadalomban. Ettől eltekintve Shylockot nagyon jó játszani, nagyon jó vele foglalkozni. Sajnos az előadások előtt van bennem félelem, hogy fogom-e tudni a szöveget, mert irtó ritkán kerül színpadra, és egy színésznek az a halála, ha egy darab kéthavonta megy. Ki kéne folyni belőlem a szövegnek, e helyett folyton azon kell gondolkodnom, hogy kijön-e belőlem, s nehogy valamit elrontsak. Ha ezeket a technikai dolgokat nem számítom, ezt a Shylockot nagyon jó játszani, sőt, azt kell mondjam, szeretem. Érdekes és remek szerep. Igen, szeretem.

Kácsor Zsolt

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008