mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2017. December « | »
H K Sz Cs P Sz V
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
Szavazó

Mai születésnapos: Kányádi Sándor, a nagy erdélyi költő, a jiddis népköltészet magyar fordítója

2017-05-10 20:47:55
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

A – már száz éve – kisebbségi erdélyi magyarság népéletéről mesél képgazdag, megejtő verseiben, azokról, akik között a máramarosi zsidók is éltek, ameddig élhettek. Az ő népköltészetüket ő szólaltatta meg magyarul, olyan bensőséges szeretettel, ahogyan az ember csak a saját múltjáról tud beszélni: ő írta vissza a kiszakítottakat és meggyilkoltakat az erdélyi magyarság életébe. Ő engedte haza az „egyszervolt”, „kis zsidókat” eltűnt világukba és a magyar emlékezetbe.


k__ny__dis__ndor.jpg

Jól tudta, hogy egy kisebbségi közösséget más nem tarthat meg, csak az anyanyelv és a kultúra, amely annál erősebb, minél sokszínűbb. Ő még ismerte székelyföldi gyerekkorában a kis zsidókat, akiket aztán a „visszacsatolt” területekről kamaszkorában elvittek és soha nem tértek vissza.

Ezelőtt 67 évvel, 1950-ben tűnt fel az erdélyi magyar irodalomban, amelynek fokozatosan a legismertebb költőjévé vált, ő lett számunkra az erdélyi költő mintaképe. Könnyed, játékos, szinte éteri verselése valóban elemel a földtől, elhiteti velünk, hogy a vers varázslat, ezért válhatott Weöres Sándor óta a legnépszerűbb gyerekköltővé. Nem is mindig tudjuk, hogy a Kaláka az ő szövegeit énekli éppen, például a három lábú, billegő, bicegve táncoló kisszékről, amelyet épp a hibája, negyedik lábának hiánya kelt életre. Kányádi számára ez a költészet: a gyengeség és kiszolgáltatottság erejének felmutatása, a kicsinyek vigasza.

Egy kisfiú mondta neki egyszer, első ijedtségében, amikor megkérdezte tőle, mi a vers tulajdonképpen, hogy a vers az, amit mondani kell. És valóban: számára a költészet az, ami megszólal, szinte magától énekké, dallá válik, ebben Petőfi Sándor közvetlen rokona. Nyomtatott köteteit számon sem tartja, az számára csak börtön, amelyből akkor szabadulnak ki a versek, ha Gryllus Vilmosék éneklik őket.

„A lényeg benne van két kötetemben: a Valaki jár a fák hegyén és a fordítás- kötetemben, a Csipkebokor az alkonyatban. Azonkívül a gyerekkönyvek… a könyvbe száműzött verseknek megvan a lehetősége a kiszabadulásra: hanglemez, CD, színpad és színészek”. Úgyhogy nem kell sopánkodni azon, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, a költészet azért megmarad, csak visszaváltozik dallá ismét, ami eredetileg is volt.

Az apukája bíztatására kezdte el lefordítani az erdélyi jiddis népköltészetet magyarra, megmenteni az eltűntek emlékét a magyar kultúrának, amelynek részei voltak. Nem is lehetett másképp, ezt éppen az erdélyi magyarság ízig-vérig népi költőjének kellett véghezvinnie, egy székely parasztcsaládból származó költőnek. Egy koldusszegény, jámbor, hűséges, gyakran szorongó, üldözött közösség mindennapjairól szólnak a versek játékos szomorúsággal, amelynek érzelgősségéből teljesen hiányzik a pátosz. És éppen ezért szívettépő. Meg azért, persze, mert csak azután szólaltak meg magyarul, hogy mind eltűntek a föld színéről, hogy mindennapjaik anyaga már csak kihűlő emléküket melegíthette át. Kányádi Sándor úgy gyászolta meg gyermekkora tanúit, hogy beleszőtte néphagyományukat a magyar költészetbe: Volt egyszer, volt egy kis zsidó-sóhajt a cím és nem kérdés, hogy ez az egész neki éppen annyira fáj, mint nekünk.

Amikor kijutott Izraelbe, már 63 éves volt, de úgy érezte már gyermekkorában, hogy a bibliai esetek mind ott történtek a környéken, ahol felnőtt, ezek a történetek népesítették és rendezték be az ismerős tájakat: nem sokan kötődhettek már olyan mélyen és bensőségesen a zsidó népiséghez, mint ő:

„A jiddis népköltészet sok hasonlóságot mutat azokéval, akikkel századokon át együtt éltek”-írja a kötet utószavában zsidó és nem zsidó magyarok közösségéről, akiknek közös népi kultúráját még a halál sem választja el egymástól.

Legszebb verse ima és vallomás Hozzá, kiről nem tudja senki, hol van: valaki jár a fák hegyén.


Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem


Isten összekapcsolása a reménnyel és a félelemmel, az istenfélelem összekapcsolása az Isten szeretetével ismerős gondolat a zsidók számára. Nem tudjuk, ki ő, de mondják, hogy Úr minden porszemen, rajtunk és ráhagyatkozhatunk végtelen szeretetére.

Apukája mesélt neki egy történetet a rabbiról, aki egy ízben hajnalig tanult és lefekvés előtt még tett egy sétát, hogy megnézze a napfelkeltét. Észrevette, hogy a suszter még mindig dolgozik és égeti a lámpát, pedig már újra világos volt. Megkérdezte tőle, miután betért hozzá, hogy miért nem kapcsolja le, hiszen megvirradt. A suszter azt felelte, hogy „Rebe, amíg pillog a láng, addig még mindent jóvá lehet tenni”.

Mondják, hogy maga a remény az, akire a suszter emlékeztette a rabbit. Akire Kányádi Sándor folyvást emlékeztet minket.

Éltesse tovább ez a remény 120 éves koráig hálás szeretetünk tárgyát, a ma 88 éves Kányádi Sándort.

Cikk_aljara_lila_.jpg

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008