mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2017. Október « | »
H K Sz Cs P Sz V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          
Szavazó

Szebeni András fotóművész, a zsidó szerelemgyerek

2017-06-17 22:14:03
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Szebeni András 1946-ban született zsidó szülők gyermekeként, röviddel a vészkorszak után. Az ország egyik leghíresebb és legtekintélyesebb fotóművésze a nyilvánosság előtt először beszél zsidó gyökereiről, rajongva szeretett édesanyjáról és édesapjáról, valamint a zsidósághoz való odatartozás megéléséről.


Szebeni_A.jpg

A szülei hogyan élték túl a Holokausztot?

Attól függ, hogy honnan nézzük. Nem akarok ezzel tréfálkozni, hiszen nem illik a témához, de két válaszom is van a kérdésre. A rövid válaszom az, hogy a szüleim majdnem úgy jártak, mint az Amerikából éppen az 1940-es években hazatért Királyhegyi Pál, aki a híres bon mot-ja szerint sietősen repült haza, hiszen sürgős volt az útja: nehogy lekésse az auschwitz-i gyorsot… Ha viszont hosszan akarom magyarázni, akkor ott kell kezdenem, hogy az apám, akit Schlesinger Lipótnak hívtak. 1895-ben született Nagyszebenben egy elszegényedett, de korábban gazdag zsidó családban, amelynek korábban kóser szalámigyára és saját malma volt. Mivel a családja elszegényedett, így apám a dicsőszentmártoni rabbiképzős korában ottani zsidóknál volt kosztos diák, ami azt jelentette, hogy mindig máshol evett. Emlékszem egy történetére arról, hogy kosztosként hogyan ismerte meg a válogatott francia, holland és svájci sajtokat. Volt egy öregasszony, akinél az ebéd végén édesség helyett desszertként mindig jó büdös sajtot adtak, amit az apám nem ismert. De az öregasszonyt se kedvelte. Ezért amikor az megkérdezte tőle, hogy ugye nem kérsz desszertet, kisfiam, az apám dacból mindig rávágta: dehogynem! A sajtokat végül megszerette Dicsőszentmártonban, de a rabbiképzőt nem fejezte be, mert a család az első világháború idején átjött Magyarországra. Az apám progresszív, haladó szellemiségű, nyugatos érdeklődésű fiatalember volt, aki a magyaron kívül beszélt románul, jiddisül, németül és olaszul. Budapesten a közgazdasági egyetemre iratkozott be, majd karpaszományos katona lett, és a forradalom kitörésekor a sapkajelvényt ő is átcserélte őszirózsára. Ezután kiképző lett a Stromfeld Aurél által vezérelt vörös csapatoknál, ahol az egyszerű prolikból próbáltak reguláris hadsereget faragni. De aztán jött a csúfos vereség, és az apám Párizsba emigrált egy zsidó barátjával. Így hát kitűnően megtanult franciául is, olyannyira, hogy gyerekkoromban hallottam őt több különböző francia nyelvjárásban is beszélni. Párizsban az apám taxisofőr volt, és a harmincas években telente párszor hazajött egy-egy hónapra. S most utalok vissza Királyhegyi Pál bon mot-jára: az apám 1939-40 telén sajnos nem csak egy, hanem két-három hónapot szándékozott idehaza tölteni. És ennyi idő már elég volt ahhoz, hogy Horthy politikai rendőrsége lecsapjon rá, mint franciaországi emigránsra.

Ekkor már nős volt?


Volt egy első házassága, s abból született egy lánya, az én féltestvérem, de az apám első felesége a második világháború előtt meghalt. Az édesanyám, aki az apám második felesége lett, Reinitz Béla zeneszerző anyjánál, az Erzsébet körúton lévő házban volt házvezetőnő. Egyébként nem pesti volt, hanem Abaújszántóról származott egy zsidó borszállító családból. Máig emlékszem, hogy úgy hívták ezeket a botranszportőröket akkoriban, hogy csizmás zsidók. Apám és anyám megismerkedéséből szép szerelem lett, de apámat sajnos internálták Horthyligetre, a Csepel szigeten zsidó munkaszolgálatosok számára létesített munkatáborba.

Éppen a napokban olvastam Horthyligetről egy könyvet Fóthy János újságírótól, akit szintén oda internáltak. Ő úgy emlegeti ezt a helyet, mint a magyar Ördögszigetet…


Finom hely volt, gondolhatod. Apámat is megviselte. Mesélte, hogy volt egy Tom Mix becenevű nyilas a keretlegények között, aki egy szadista állat volt, s azért hívták Tom Mixnek, mert állandóan lövöldözött. (Tom Mix egy amerikai filmszínész volt, számos híres westernfilm főhőse – K. Zs.) Egyszer szólt apámnak az egyik emberséges keretlegény, hogy Schlesinger úr, másnap reggel Tom Mix tartja az appelt, a sorakozót, úgyhogy vigyázzon magára. Erre másnap reggel az apám levette a szemüvegét, kivette a protézisét, eldugta mind a kettőt a barakkban, és így ment ki a sorakozóra, mert ha Tom Mix megpofozza, akkor legalább a szemüvege és a protézise sértetlen marad. Amikor az apám ezt elmesélte, majdnem elsírtam magam, hiszen jó kiállású, jóképű ember volt az apám, hasonlított Paul Newmanre. És nekem azt kellett megtudnom, hogy az én szép, férfias, okos apám egy szaros nyilas miatt lemegy kutyába. Erre az apám állati vidáman elmagyarázta nekem, hogy nem volt ebben semmi rossz, hiszen aki túl akarja élni a tábort, annak látnia és ennie kell. Aki föladta, meghalt. De azt is elmondta ám az apám, hogy a szemüvegének köszönhetően később jól meg tudta nézni magának ezt a Tom Mixet az Oktogonon, egy kandeláberről lógva…

Meglincselték?

Meg. 1944-45 fordulóján volt néhány népítélet. Tom Mixet is föllógatták egy lámpavasra.

Édesanyja hol volt ezekben a hónapokban?

Anyám Zuglóban bujkált egy sporttelep mellett. De sokkal leleményesebb volt, mint apám. A kelengyéjéből előbányászott egy ékszert, és elment Horthyligetre, hogy megvesztegessen egy őrt apám megszöktetése céljából. Átadta az őrnek az ékszert, de amikor jött volna el, elkapták és megverték. Nem erőszakolták meg, de megverték. A megvesztegetett őr viszont tartotta a szavát: apám egy héttel később meg tudott szökni. Ezután anyám és apám együtt bujkált Zuglóban, majd Budán, de apámat megint elkapták, és elhajtották gyalogmenetben Ausztriába. Egy menetben volt Starker János gordonkaművésszel. A keretlegények szadizmusáról csak annyit, hogy amikor az egyik csendőr meghallotta, hogy apám gratulál Starkernek az egyik fellépéséhez, az a gazember ezután a gordonkaművésznek csak a kezét verte. Szadisták voltak. És a társadalom ezt hagyta. Az utcán gyalogmenetben terelt zsidókat az embereket leköpködték, majd az elhagyott lakásaikat kirabolták. Miért nem néz ezzel szembe a magyar társadalom? Visszatérve a szüleimre: sok szenvedés és bujkálás után végül túlélték a vészkorszakot, visszakerültek Pestre, és ott találkoztak újból, ahol első alkalommal: az Erzsébet körút és Wesselényi utca sarkán, Reinitz lakásánál.  Ebből a szerelemből lettem én.

Vallásosan neveltek odahaza?

Nem. Negyvenöt után a zsidó családok nemigen forszírozták a gyökereiket. A szüleim nem tagadták meg a zsidóságukat, az apám mindig elmagyarázta a nagyobb zsidó ünnepeket, mindig tudtuk, hogy éppen hány évet írunk a zsidó naptár szerint, de nem kötelezett arra, hogy tartsam a vallást. Olyannyira nem forszírozták a zsidó származást, hogy apám már a felszabadulás után magyarosította a nevét Schlesingerről Szebenire. A hímzőnőjétől kapta az ötletet, akinél a monogramjait hímeztette az ingeibe, ő ugyanis finom úriember volt, méretre készült ingeket hordott hímzett monogrammal. Megemlítette a hímzőnőnek, hogy magyarosítani szeretné a nevét. Hol született, kérdezte apámtól az asszony, mire apám rávágta, hogy Nagyszebenben.  Az asszony erre azt javasolta, hogy az S betűt tartsa meg, a CH-ból pedig ő majd összehoz egy Z betűt, s legyen az apám Szebeni. Másfél pengőbe került volna a három betű hímzése, s mivel az SCH helyett csak SZ került az ingre, az apám legalább spórolt fél pengőt. Vele ellentétben anyám szenvedélyesebb típus volt, amikor megkeresték, hogy lépjen be a Magyar Nők Demokratikus Szervezetébe, közölte, hogy bármikor boldogan belép, feltéve, ha elítélik Csehi szerkesztő urat, aki a Magyar Dolgozók Pártja Dohány utcai székházának vezetője, korábban azonban nyilas karszalaggal szaladgált. Az apám ilyenkor rászólt, hogy Ilonka, ha nem fogod be a szád, minket a végén még ezek is elvisznek. Ezeken értsd: a komcsik. Az apám volt a legjobb barátom. Hetvenéves korában, 1965-ben halt meg a Szabolcs utcai kórházban. Nagyon jól halt meg, ha szabad így mondani. Nagyon jó időpontban. Én ugyanis akkor voltam 19 éves, majdnem felnőtt ember. Nagyon jól csinálta. Soha életében nem volt beteg, de 1965-ben három hónap alatt elvitte a tüdőrák. Szépen halt meg. A halála előtt, amikor 130 kilóról lefogyott 70 kilóra, azzal nyugtatott engem, hogy ne aggódj, kisfiam, nem lesz semmi baj, hiszen tudod jól, hogy milyen hiú vagyok, nekem nem állna jól a halál. Két nap múlva meghalt. Az anyám visítva sírt, én csak egy kicsit, amikor a temetőben a kaddist mondták. A temetés másnapján egész nap zokogtam, nem tudtam abbahagyni. Utána azonban nem sírhattam, hiszen én lettem a családfő. A családfő nem sír. Az apám a halálával azt akarta, hogy legyek igazi felnőtt. Ebben biztos vagyok.

Mit jelentett gyermekkorában a zsidósághoz való tartozás?

Nézze, én a hetedik kerületben, a zsidónegyedben nőttem föl, azt hiszem, ez mindent elmond. Az iskolában olykor lezsidóztak, ötvenhatban az Almássy téren még meg is vertek, mert nem volt rajtam Kossuth-címer. A Dob utcai általános iskolában, ahová jártam, szóltam a többi zsidó fiúnak, hogy az Almássy tér környékén vigyázzanak, mire azt javasolták, menjünk át a Klauzál térre, ahol egy Kopasz nevű, igazi zsidó gengszter volt a főnök. Nagyon kemény gyerek volt, igazi keresztapa típus, aki azt kérdezte, hogy ha eddig nem mentünk hozzá védelmet kérni, akkor most miért. Mondtuk neki, hogy engem megvertek, mire pár emberével átment az Almássy térre rendet rakni. Nem tudom, mi történt ott, nem is akarom tudni, de attól kezdve engem soha nem bántott senki a környéken. Olyan peckesen sétáltunk be az iskolába, mint a huzat.

Megéli a zsidósághoz tartozást a mindennapokban?

Igen. És ez vonatkozik Izraelre is, ahol ma, vén fejjel már nem tudnék letelepedni. Nekem akkor kellett volna ott élnem, amikor Kardos G. György és a hőse, Avraham Bogatir. Amikor először jártam Izraelben 1984-ben, elvarázsolt az ország. A Nők Lapjának csináltunk egy két kolumnás anyagot, s azt éreztem, hogy Izraelben zsidónak lenni fantasztikus együttlét. A sok fiatal, büszke, zsidó ember, aki megcsinált és fölépített egy országot! Beleborzongok, ha ebbe belegondolok.

Kácsor Zsolt
 

Szebeni András fotóművész 1946-ban született Budapesten. 1964-től a budapesti Fényképész Szövetkezet alkalmazottja, 1972-től 1990-ig a Nők Lapja fotóriportere, 1991-94 között a Playboy riportere, majd művészeti igazgatója. 1995-ben Balogh Rudolf-díjat kapott, 2006-ban a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze lett. Számos könyve aratott nagy szakmai- és közönségsikert, nevéhez fűződik a Magyarország felfedezése című könyvsorozat illusztrálása, készített aktképeket ismert asszonyokról, a rendszerváltásról,. Egyik legismertebb munkája az Esterházy Péterrel közösen jegyzett A vajszínű árnyalat, valamint a magyarországi szerzetesrendekről készült Boldogok, akik házadban laknak című könyv.

Szebeni Andrással az általa alapított, a Hunguest Hotels támogatásával megvalósult Fotóművészeti Alkotótelepen beszélgettünk Egerben.  A műhelynek korábban Tapolca és Szeged adott otthont. Az alkotótelepen készül munkák legjava Kincses Károly kurátor segítségével a Hunguest Hotels 2015-ben alapított Fotográfiai Gyűjteményét gyarapítja.

Számos köz- és magángyűjtemény őrzi Szebeni András fotográfiáit: Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, a Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotográfiai Gyűjtemény. Huszonhat darab felvételét a new york-i Metropolitan Múzeum válogatta be gyűjteményébe.

 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008