mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2018. Október « | »
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        
Szavazó

Lajtai Péter: Ideje van mindennek

2018-03-12 13:06:49
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

A Műcsarnok Kilenc műteremből című tárlatának egyik kiállító művésze Lajtai Péter, aki a minap izgalmas tárlatvezetést tartott a munkái között.  A képzőművész nyolc olyan művet állított ki, amely leginkább jellemzi egyedi stílusát: fotókra alapozott, mozaikszerű, hatalmas méretű alkotásokat készít, amelyeknek a kollázs és az installációs technika is lényeges sajátossága.


lajtai_1.jpg

„Kiállításom címét Salamon Példabeszédéből kölcsönöztem. Ahogy a bölcs költő-király írja, ideje van a születésnek és a halálnak, a rombolásnak és az építésnek, a sírásnak és a nevetésnek, a hallgatásnak és a beszédnek, a háborúnak és a békének. A teljes szöveg 14 fogalompárt sorol fel. A szerző először mindig a rosszat említi, az elkerülendőt, majd ellentétét, a jót, a követendőt. Úgy tűnik, fontos a sorrend: megtörténik a rossz, de vigasztaljon cserébe a jó. Van azonban egy kivétel, éppen az első mondatban, ahol ez látszatra megfordul, a születés áll a rossz helyén, és a halál a vigasz. A felcserélt sorrendnek a magyarázata a remény. A születéssel érdemessé kell válnunk az életre, de a bölcs fél, hogy ez nem lesz maradéktalan siker. A halál után azonban már nem véthetünk senkinek, s ez jó. A játszma tehát, az aktív felnőttkor során meghozott döntéseink következménye. Erről szól a kiállítás.” 

A fönti idézet Lajtai Pétertől származik, és a Műcsarnok honlapján olvasható a Kilenc műteremből című tárlatot bemutató anyagok között. Azért tartottam fontosnak őt magát idézni, mert ez a szöveg annak bizonyítéka, hogy Lajtai Péter a legtudatosabb kortárs magyar képzőművészek egyike: olyan alkotó, akinél az esetlegességek, az ösztönösségek, a véletlenszerűségek a művészi terv részeivé szervesülnek.

A tudatosságának köszönhetően a Műcsarnokban minap megtartott tárlatvezetésén képes volt arra, hogy a kívülálló szemével és eszével magyarázza meg a saját műveit. Az tudja csak, hogy ez milyen kemény feladat, aki került már hasonló helyzetbe. Mintha arra kérnénk egy úszót, hogy a szárazföldön imitálja azt, amire a teste csak a víz hatására képes: a lebegést.

Lajtai bevezetésképpen rövid összegzést tartott az elmúlt századok főbb képzőművészeti törekvéseiről: azt járta körbe, hogy a különböző korokban mi volt a művészet célja, tárgya, feladata, a világban betöltött szerepe. A legérdekesebb dolgokat a mai korról mondta, szerinte ugyanis napjainkban – amikor már nem léteznek különböző izmusok és iskolák, vagy ha léteznek is, a kizárólagosságuk és dominanciájuk megszűnt – a művészet tárgya már „a bármi” lehet. Ami azt eredményezi, hogy meglátása szerint a kortárs képzőművészetben három főbb tendencia érvényesül: először is a konceptualizmus és provokáció; másodszor a hagyományokra reflektáló „neo”-irányzatok (ilyen a neorealizmus vagy a neoabsztrakció) megjelenése; végül a váratlanságra és a kiszámíthatatlanságra alapozott művészi törekvés, amely az egymástól távol eső, egymáshoz nem illő dolgok, jelenségek, anyagok és témák társításával éri el a kívánt hatást.

lajtai_2.jpg

Tudom, aki nem szokott kortárs képzőművészeti kiállításokra járni, könnyen azt gondolhatja: mindez értelmetlen zagyvaság, hiszen a kortárs képzőművészet is az. Szerencsére Lajtai Péter is érintette az „értem-nem értem” kínzó kérdését, tudván tudva, hogy sokan tanácstalanul bámulják a kortárs művészek alkotásait, mondván, hogy egyáltalán nem értik. Erről Lajtai azt mondta: nem az a baj, ha valaki valamit nem ért – elvégre miért is kellene mindenhez értenünk? –, a baj az, ha valaki tényleg azt hiszi, hogy amit nem ért, az eleve értelmetlen.

Lajtai Péter tárlatvezetése igen emlékezetes marad, a képzőművész ugyanis nem is magyarázatokat, inkább önvallomásokat osztott meg a nagy létszámú hallgatósággal. Többek között elmondta, hogy számára a művészet szerelem, s ebben az értelemben a kész műtárgy: maga a beteljesülés. Ez azért lényeges, mert ebben a felfogásban az alkotásnak nem csak az eredménye fontos, hanem a folyamata is – ami éppen így működik a földi és égi szerelemben is.

Az égi szerelmet nem véletlenül említem, Lajtai Péter ugyanis elsőként arról az alkotásáról beszélt, amely az Édenkertet ábrázolja, közvetlenül azután, hogy az „őstermelők” – idézet tőle – kiűzettek onnét a bűnbe esés miatt. A kép tehát azt a teret mutatja meg, hogy mit hagyott maga után Ádám és Éva. Mi maradt a Paradicsomban a távozásuk után? S egyáltalán: milyen természetű lehet az az emberi bűn, amely a jó és rossz tudás fáinak gyümölcsétől származik? Lajtai szerint a bűnbe esés nem más, mint a jó és rossz fatális összekeveredése, márpedig ha az ember nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, annak előítéletes gondolkodás, azaz gyűlölség a vége.

De ez a gondolat el ne vegye a kedvüket a tárlattól! Igyekezzenek megnézni, március 18-ig még látható!

K. Zs.
 

Ha részletesebben kíváncsiak Lajtai Péter művészi világára és hitvallására, olvassák el Mosoni-Fried Judit vele készített interjúját, amely így kezdődik: A magyarországi holokauszt legtragikusabb fejezete a zsidó lakosság deportálása, az erről szóló drámai képek sorába 2014-ben bekerült egy koncepciójában igen különleges alkotás, Lajtai Péter „Tájkép magyar deportáltak számára, 1944” című műve.  A beszélgetés a Beszélőben jelent meg 2014-ben. Ide kattintva elolvasható.

 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008