mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2018. Augusztus « | »
H K Sz Cs P Sz V
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    
Szavazó

Bemutatjuk a rabbijainkat: Markovics Zsolt

2018-06-01 12:20:17
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

A Miskolcon tavaly óta szolgáló főrabbi 1967-ben született Budapesten, az Anna Frank Gimnáziumban érettségizett, és innen egyenes út vezetett számára a rabbiképzőbe.


markovicsrabbi_1.jpg

Mikor döntötte el, hogy rabbi lesz?

Ez eléggé érdekes volt, ugyanis a budapesti Anna Frank Gimnáziumban már végzős, negyedikes diák voltam, amikor azt kérdezte tőlem valaki, hogy Zsolt, hol fogsz te továbbtanulni? Mire azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs.

Ez afféle kamaszos pikírtség volt, vagy tényleg nem voltak elképzelései?

Nem, nem, tényleg nem tudtam, hogy hol szeretnék továbbtanulni. És erre visszakérdezett az az ember, hogy miért nem próbálod meg a rabbiképzőt? S valóban, a rabbiképző annyira természetesnek, sőt, magától értetődőnek tűnt számomra, hogy el is mentem Schweitzer főrabbi úrhoz, a rabbiképző akkori vezetőjéhez, és elmondtam neki, hogy rabbi szeretnék lenni. Azt válaszolta, hogy próbáljam meg az első évet, és ha megtalálom náluk a helyemet, akkor folytassam tovább a tanulmányaimat. Szóval fölvettek, és ebben szerepet játszott Schőner Alfréd főrabbi úr, a későbbi rektor bátorítása és támogatása is. Szerencsére szerettem és élveztem az első évet, rengeteget tanultam, elsajátítottam a hébert, mert a nyelvet gimnazistaként még nem értettem, az Anna Frank Gimnáziumban ugyanis nem volt héber óránk. Még rabbiképzős voltam, amikor be kellett vonulnom a Magyar Néphadseregbe, vagyis a második világháború utáni évtizedekben én voltam az első és egyetlen rabbiképzős diák, aki sorkatonaként szolgált.  Ceglédre vonultam be egy teológus századba. A körletben harmincketten voltunk, és ebből több mint húsz voltunk a teológushallgatók száma. A században szolgáltak katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták, ferencesek, és én egyedül voltam zsidó. Nagyon érdekes időszak volt, sokat tanultam belőle, mert éjszakába nyúló beszélgetéseket, hitvitákat folytattunk egymással – miközben tüzérek voltunk, és egy 150 milliméteres ágyútarackkal tanultunk lőni. Kivittek bennünket a Varsói Szerződés utolsó hadgyakorlatára is, méghozzá az akkor még létező Szovjetunióba: két hétig valahol Ungvár fölött szállásoltak el bennünket, méghozzá sátrakban, mínusz 42 fokos hidegben.

Abszurd helyzet lehetett...

Az is volt. A körletből emlékszem egy nagydarab, roppant erős, úgy 120 kiló körüli jászberényi fiúra, aki civilben birkózó volt, méghozzá az ifi válogatott tagja. Igazi magyar paraszti családból származott, nagyon jószívű volt, s igen jóban lettünk. Olyannyira, hogy amikor az egyik katona elkezdett zsidózni, ez a birkózó fiú odament a körletünket fűtő vaskályhához, fölemelte, majd a csukott ablakon keresztül kidobta. Aztán odafordult a sráchoz, és azt mondta neki: ha még egyszer meghallom a szádból, hogy büdös zsidó, akkor úgy jársz, mint ez a kályha. Síri csönd lett a körletben. És a tüzérdandárban nem volt több zsidózás.

Beszéljünk a miskolci hitéletről is! Mióta szolgál ebben a városban?

Nem olyan régen, tavaly augusztusban kerültem ide. 1992-ben avattak rabbivá, ezután Debrecenben töltöttem három évet a helyi hitközségben, majd öt évig a budapesti Páva utca zsinagóga rabbija voltam, 2000-től 2016-ig pedig Szegeden dolgoztam. 2016-ban ismét Budapestre költöztem – mondhatnám, hogy hazamentem, hiszen budapesti vagyok –, és a Dózsa György utcai zsinagóga rabbija lettem. A Mazsihisz berkein belül éppen ekkoriban merült föl az a gondolat, hogy Miskolcra újra ki kellene nevezni egy rabbit, és rám esett a választás. Talán azért, mert ami a helyi ismeretségeimet illeti, nem voltam nehéz helyzetben: a debreceni éveim alatt sűrűn jártam át Miskolcra szolgálni, és kapcsolatban voltam hat-nyolc helyi zsidó családdal. A poszt betöltése egyébként szerintem nagyon is időszerű volt, hiszen ebben a városban utoljára – Schück Jenő személyében – a hetvenes években szolgált saját hitközségi rabbi. Szeretek itt lenni, szeretem a közösséget, és nagyon büszke vagyok a hitközség tagjaira, hiszen hetente ötször tudunk istentiszteletet tartani. Megvan a minjen minden alkalommal, ami pesti viszonylatban is jónak számít.

A miskolci zsinagógának mekkora a vonzáskörzete, a hívek milyen távolságból járnak ide nagyobb ünnepeken?

A régió zsidósága elpusztult a holokauszt során, emiatt a megye zsidók által korábban sűrűn lakott területein ma már alig vannak híveink és létesítményeink. Akik a miskolci hitközségbe járnak, azok túlnyomórészt tehát helyiek. A közösségünk jelenleg 200-250 főből áll.

Azt tapasztaltam, hogy minden rabbinak megvan a maga kedvenc alakja, figurája a Tanach-ból. Önhöz melyik bibliai személyiség áll a legközelebb?

Az én személyes kedvencem Jákob ősatyánk, mert ebből az anyja által szélsőségesen elkényeztetett, magába forduló, gyönge kisfiúból sok-sok évnyi kemény munka révén olyan erős, határozott, döntésképes férfi lesz, aki egy éjjel képes megverekedni Isten angyalával. Jákob-Izrael történetében számomra az a tanulság, hogy a döntéseink csakis rajtunk múlnak: az Örökkévaló által fölkínált lehetőségek közül igenis nekünk, saját magunknak kell választanunk. A döntéshez tehát nem elég pusztán a hit, kell hozzá lelkierő is. Ez az erő, ez az a határozottság, amelyet Jákob megszerez, és csak ezután válhat Izraellé, azaz olyan emberré, akinek a nevében – Izrael – benne foglaltatnak az ősanyáink és ősapáink nevének kezdőbetűi.

Szöveg és fotó: Kácsor Zsolt
 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008