Gettó

GETTÓ

A nagyobb városokban Göring ötlete nyomán és Heinrich Himmler, az elit védoosztagok (SS 1 Schutzstaffel) és az ál­lami titkosrendorség (Gestapo / Geheime Stoatspolizei) ve­zetojének, ill. Reinhardt Heydrich, az egyidejuleg megy alapított Birodalmi Biztonsági Fohivatal (RSHA / Heichs­sicherheitshauptamt) vezetojének utasítására (1939. szep­tember 27.) kijelölt külön zsidónegyedekbe (gettó) tömörítet­ték a zsidó lakosságot (Ghettoisierung, 1939-40). Hasonló módon jártak el a háborúban elfoglalt többi országban is. Ausztriában nyomban (1939. október 12.) megkezdodött a zsidók áttelepítése (Deportation / deportálás) a lengyelor­szági területekre. A gettókat rendszerint az adott város ko­rábbi zsidónegyedében állították fel, elkülönítve a város többi részétol, és megakadályozva, többek között kijárási korlátozásokkal vagy tilalommal, hogy lakói részt vegyenek a város egészének életében. A Iegulso gettót Piotrkow Trybu­nalban állították fel (1939. október 28.). Az elso szervezetten kiépített gettót Lodzban (tódíj létesítették (1939. december 10.), és 765.000 lakosát csakhamar elzárták a külvilágtól (1940. május 7.). A legnagyobb gettó a varsói (Warszawa) volt, a Visztula nyugati partjánál; 1940. november 15-én nyitották meg, pontosabban, zárták be, mert 3,5 m magas téglakerítés vette körül, ezt maguknak, a zsidóknak kellett felépíteniük, saját költségükön. A város eredeti zsidó lakosságán (kb. 280000-375000 fo) kívül más városokból összesen több mint 150000 menekültet is elhelyeztek benne. Nagyobb gettók voltak még Krakkóban (Kraków), Lublinban, Kielcében stb. a lengyelországi gettók a munkatábor egyik változatát jelen­tették: még az egykori zsidónegyedek fizikai környezetében. Némelyikük - néhány száz túlélovel - szinte a háború leg­végéig fennmaradt.

A gettókba zárt zsidó közösségek élén - Heydrich rende­lete (1939. szeptember 21.) nyomán - az ún. zsidótanácsok (Judenrut) álltak, vezetojüket és tagjaikat általában a németek jelölték ki, vagy hagyták jóvá. Erosen korlátozott belso éle­tükben ezek a gettók rendelkeztek ugyan bizonyos autonó­miával, de egyébként teljesen kiszolgáltatottak voltak a ha­tóságok önkényének, és a kényszerrel betelepített zsidó la­kosságnak ezen felül is embertelen szukösségben, addigi lét­fenntartási lehetoségeitol eltiltva, a társadalmi környezettol elvágva, a normális emberi lét minden értékétol megfosztva kellett élnie. A varsói gettóban a napi fejadag tápértéke hi­vatalosan is mindössze 180 kalória volt. A német hatóságok kényszermunkásként dolgoztatták a zsidó lakosságot, hadi­üzemekben, közmunkán. A zsidótanácsok rákényszerültek arra, hogy együttmuködjenek a náci hatóságokkal, teljesítsék minden utasításukat, de még az együttmuködés árán sem tudták megakadályozni az irányításuk alatt álló közösség kifosztását, majd pedig végül a deportálásokat. A zsidótanácsok életben maradt vezetoit a háború után sok helyütt vádak érték magatartásuk miatt. A józan ítélkezo szemében azonban az illetok leginkább, kivált Magyarorszá­gon, azzal követtek el hibát, hogy társaikat, az általuk kép­viselt közösséget nem világosították fel a zsidóknak szánt sorsról, nem figyelmeztették oket, és ezzel megerosítették bennük asszimilált vagy integrált státusuk, illetve az államuk jogrendje iránti bizalmat. A hatóságokban való bizalom, a jog­rend tisztelete kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a nácik akadálytalanul végrehajthatták a zsidóság kipusztítására irá­nyuló tervüket