Eseménynaptár
2014. December « | »
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        
Szavazó
Mi a Mazsihisz technikai száma, amelyre várjuk az egyházaknak felajánlható 1%-ot?

A felszabadulás nem hozta el a végleges szabadságot, hiszen sokaknak egy másfajta rabság jutott

2013-04-03 20:47:17
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

MAZSIHISZ


A holokauszt szörnyűségeiért elsősorban a németeket kiszolgáló magyar hatóságokat, és az SS néhány száz emberét terheli a felelősség, de az egész ország elpusztításáért a Wermacht is felelős – fogalmazott Feldmájer Péter a Mazsihisz elnöke szerdán a Magyar Ellenállok és Antifasiszták Szövetsége által szervezett megemlékező ünnepségen Budapesten a Szabadság-szobornál.



Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendõ, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!


József Attila ezeket a sorokat még jóval az előtt írta, hogy az országot a német csapatok megszállták volna, de mégis úgy érezte, hogy el kell jönnie a felszabadulásnak. Mert a felszabadulás mindenkinek mást és mást jelent, de egy dologban azonos, valami alapvető, jó irányú változást hoz.

Több száz év után először adatott meg két és fél évtizedig, hogy ha jóval szűkebb határok között is, majd a kissé megnövekedett Csonka Magyarországon nem tartózkodtak idegen csapatok. 1944. szeptember elején, mire a Vörös Hadsereg átlépte a Kárpátokat – az akkori magyar határt – és a német csapatok már egy puskalövés nélkül megszállták Magyarországot. Jött minden, ami ezzel járt, elsősorban gyűlölet, vér, értelmetlen harcok, halottak, tengernyi szenvedés.

A holokauszt szörnyűségeiért persze elsősorban a németeket kiszolgáló magyar hatóságokat, és az SS néhány száz emberét terheli a felelősség, de az egész ország elpusztításáért a Wermacht is felelős.

Nem csak mondták, hogy nekik Budapest egy ERŐD, hanem szószerint is gondolták. Nem érdekelte őket semmi és senki, nekik az itt élők nem számítottak, az ország földje csak csatamező volt, a hegyek és dombok az ágyúknak való jobb pozíciót kínálták, a házak, a templomok, az iskolák pedig jó leshelyet, ahonnan könnyen lőhettek.

Budapest nem volt olyan szerencsés, mint Európa más metropoliszai, amelyeket vagy nyílt várossá tettek meg, vagy az elvakult német parancsnokok is sajnáltak elpusztítani, és szembe szegültek a Führer parancsával.

Budapest szépsége nem hatotta meg a megszálló csapatokat, őket csak a Duna vonala érdekelte, pedig ők sem hihették komolyan, hogy pont ez a kis folyó fogja megállítani a Vöröshadsereg úthengerét. 

A felszabadulás pillanatnyi élmény volt, olyan, mint az esküvő. Egyszeri, és megismételhetetlen! Mindenkit elfog az öröm, legyen bármi is a következő napokban, az örömöt, amit éreztünk ez már nem változtathatja meg. Az emlékezet hiába torzít s változtatja meg látszólag fejünkben az akkori érzéseinket, soha sem felejthetjük el, hogy mi történt azokban a napokban, amikor sorra szabadultak fel a magyar városok és falvak, amikor eltűnt az éhinség, és a halál, és mindenki úgy érezte, hogy helyette megjött a szabadság levegője. Az, hogy ez az érzés alapos volt-e vagy sem, nem lényeges, mert az öröm és a pillanatnyi érzület nem kívánja meg a ténybeli alapokat.

1945 áprilisának élménye csak később került átértékelésre néhány ember fejében. Sokan elkezdtek egy kicsit másképpen emlékezni saját gondolataikra, de a társadalom jelentős csoportjai a felszabadulás pillanatára, – jöjjön bárahány nemzedék –, úgy fognak emlékezni, hogy felszabadulás volt!

Mert, ha nem szabadultak volna fel az akkoriak, akkor most nem lennénk itt mi, az utódjaik. Az ő számukra a Vörös Hadsereg, nem egyszerűen a felszabadulást hozta meg, hanem egyúttal az életet is, mert halálraítéltek voltak, csak az volt a kérdés, hogy hogyan fognak meghalni, külföldön, gázkamrában, vagy éppen magyar földön éhen, vagy fagyhalállal, esetleg magyar vízben, golyóval a testükben. S talán az a legszőrnyűbb az egész korszakban, hogy nem csak a német megszállóktól kellett félniük Magyarország lakóinak, nem csak az őrült katonai gondolkodástól, a náci németektől. Hanem azoktól is, akiket állítólag védelmükre rendelt a sors, a magyar katonáktól, a Magyar Államtól, a nemzet vezetőitől, és azoktól, akik az ősi magyar szimbólumokat lengetve részegen gyilkoltak válogatás nélkül asszonyt, gyermeket és csecsemőt, elsősorban zsidókat, de ha éppen nem akadtak rájuk, akkor nem zsidó magyarok is megtették, mindegy volt, csak ölni lehessen.

Ebből a földi pokolból szabadította ki Magyarországot a Vörös Hadsereg, kiűzve a Wermacht-ot és velük együtt az itt honos, harcoló gyülevész fegyvereseket, és a fehérkesztyűs irodista gyilkosok sunyi hadát. Új reményt adtak az életben maradottaknak.
Akkor, legalább egy kis ideig, mindenkinek elöntötte a szívét a hála, s ez így volt rendjén, mert a felszabadítók többségükben magasztos célokért küzdöttek, hittek abban, hogy a fél világot temetővé változtató náci rezsimnek el kell tünnie a földről.
Nem tudhatták, hogy e nemes cél mellett vezéreik őket is egy másik, gyilkos politikai játszma figuráinak használják.

Emlékezzünk hát ma azokra az egyszerű emberekre, akik étlen, szomjan, hosszú éveken át dacolva az emberinek alig nevezhető körülményekkel, elfeledve mindazt a szörnyűséget, amit ellenük és családjaik ellen a Szovjet Állam elkövetett, nem csak a sajátjuknak hitt országuk felszabadítására törekedtek, hanem kompromisszumot nem ismerve egészen Berlinig mentek, hogy beteljesítsék az idő szavát.

Ezek a hősök értünk, eleinkért áldozták az életüket, itt haltak meg magyar földön, vagy éppen nyomorodtak el, úgy, hogy soha többet nem élhettek teljes életet, s megnyitották apáinknak, nagyapáinknak a szabadság ablakát, hogy aztán a politikusaik rögtön be is csukják azt, és feketére mázolják, hogy nehogy a fény besüssön rajta.

Ez az emlékmű fennen hírdeti, hogy a gonoszság nem örök, hogy mindig vannak pillanatok, amelyek közös örömet hoznak és erre mindig emlékeznük kell. Ha a fölénk magasodó acélos nőalak letekint a városra, biztosan meglepődve látja az idők változásait, hogyan próbálnak az aranyból sarat, a sárból aranyat csinálni.

Az igazság akkor is igazság, akárhány törvényt is hozzanak ellene. A harcosok, akik a felszabadulást hozták, akkor is hősök maradnak, ha nevüket sárba tiporják.  Hiába állítják piedesztára a gyilkosokat és a gyilkosok parancsnokait, az államférfiakat, akiknek hosszú évekig csak azon járt a fejük, hogyan lehetne a magyarok nagyrészét szegénységben tartani, hogyan lehetne egy másik részét kirekeszteni, száműzni, elpusztítani, akik térdig vérben gázoltak.

Mert miként gyermekkorunk derűs pillanatai soha sem vesznek el a lelkünkből, akként a kollektív tudatunk is mindig őrizni fogja a felszabadulás egységesen örömteli pillanatát, bárhogy is próbálják azt sokan elfojtani.

A kollektív tudat elfojtása betegség, amit nehéz gyógyítani. Tudom, jobb lenne elfeledni, a most hősnek kikiáltott magyar katonák egy részének iszonyú rémtetteit Oroszországban és Ukrajnában, meg azt is, hogy a politikai és katonai vezetőink gyávák voltak, jobban féltették a saját és családjuk életét, mint a haza sorsát, és nem tettek egyetlen értelmes lépést sem, hogy megmentsék a magyarságot, Csonka-Magyarországon és azon kívül.

Tudom én, hogy igen nehéz objektívnek maradnom, hiszem hozzám hasonlóan nagyon sok olyan ember él ebben az országban, aki annak köszönheti létét, hogy szüleit, nagyszüleit a szövetséges csapatok, Európának ezen a részén a Vöröshadsereg, felszabadította, vagy inkább kiszabadította a rabságból.

Csak tegnap ért véget Pészach ünnepe, hosszú évezredek óta mi, zsidók újból és újból visszaemlékezünk arra, hogyan szabadultunk ki a rabszolgaságból Egyiptom földjéről, hogyan jutottak el eleink a hosszú sivatagi vándorlás után az Ígéret földjére, Erec Jiszroelbe.

De ne feledjük, hogy senki, még a legkiválóbb sem, juthatott el oda azok közül, aki nem szabad emberként születtek.

Az 1945-ös felszabadulás nem hozott végleges szabadságot, s még hosszú időnek kellett eltelnie, nekem és még sokaknak kellett egy másfajta rabságban születnie, hogy valóban szabad, európai polgárnak érezhessük magunkat.

Talán úgy van, hogy ha majd senki sem lesz ebben a hazában, aki rabságban született, csak akkor érti majd meg mindenki, hogy mit jelentett 1945 áprilisa, a felszabadulás ideje.

Addig csak bolyongunk a lelki sivatagban, s próbáljuk megmagyarázni a lelki süketeknek, hogy a hála és a köszönet, olyan emberi érzés, amit nem kell szégyellni, mert aki ezt teszi, az önmagát csonkítja meg.

A hála kifejezésével nem csak a hősöket tiszteljük meg, nem csak magunkat emeljük fel, de méltó példát mutatunk a jövő nemzedékeinek is. Mondjuk hát nyugodtan: Vecsnaja szlava szovjetszkin gerojam!

Örök dicsőség és hála a felszabadító hősöknek.
 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008