Eseménynaptár
2014. November « | »
H K Sz Cs P Sz V
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
Szavazó
Mi a Mazsihisz technikai száma, amelyre várjuk az egyházaknak felajánlható 1%-ot?

Menekülés a népirtás elől

2013-11-26 19:55:06
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Forrás: Múlt-kor


1941-ben a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti, galíciai zsidókkal szemben két évtizede gyakorolt szórványos állami kitoloncolási gyakorlatot részleges deportálással váltsa fel. A keletről bevándorolt zsidókat visszaszállították a háború miatt szinte teljesen elnéptelenedett, nyomorban tengődő Galíciába. Ez az 1941 július-augusztusában végrehajtott „visszaszállítás” a Horthy-korszak addigi legnagyobb, fizikai erőszakot is alkalmazó zsidóellenes akciójává nőtte ki magát. Két hónap elteltével azonban leállították, hiszen az elfoglalt régióban a biztos éhhalál, illetve az ukrán parasztok terrorja várta őket – olvasható a Betekintő 2013/3. számában.

menek__l__san__pirt__sel__l.jpg

Vissza Galíciába

A Horthy-korszak antiszemitizmusában kiemelkedő szerepet játszott a keleti, a kor szóhasználatával élve, galíciai zsidók bűnbakká tétele. Az akkori érvelés szerint őmiattuk nemcsak megakadt, hanem egyenesen lehetetlenné vált a magyarországi zsidóság asszimilációja. Ahogy az 1939-ben elfogadott második zsidótörvény indokolásában áll: „Ezeknek a tömegeknek gyökértelensége, […] és az a körülmény, hogy a régebben itt élő zsidóság ezek iránt a jövevények iránt az országba belépésüktől fogva erősebb közösséget érzett, mint az ország nem zsidó lakossága iránt, okozzák azt, hogy a lelkiségében és fajában oly élesen különböző és oly szívósan sajátos zsidóság a magyar nép életében sokkal súlyosabb problémát jelent, mint Nyugat-Európa bármely népének életében."

1941-ben a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti zsidókkal szemben két évtizede gyakorolt szórványos állami kitoloncolási gyakorlatot részleges deportálással váltsa fel. Mindehhez megfelelő alkalmat nyújtott a Szovjetunió elleni háború, amelynek a kirobbanásakor Bárdossy László miniszterelnök megfogalmazása szerint: „Itt az országban a zsidókkal kapcsolatban kívánság volt abban az irányban, hogy akik megállapíthatólag Galíciából átjött zsidók voltak, szállíttassanak oda vissza.”

Ez az 1941 július–augusztusában végrehajtott „visszaszállítás” a Horthy-korszak addigi legnagyobb, fizikai erőszakot is alkalmazó zsidóellenes akciójává nőtte ki magát. Mintegy húszezer, az ország területén élő embert kényszerítettek otthonaik elhagyására. Egész közösségeket űztek el és szállítottak a magyar honvédség által újonnan elfoglalt galíciai területre. Itt azonban csak éhezés, nélkülözés, folyamatos üldöztetés és halál várta a deportáltakat. Aki tehette, megpróbált valahogy visszajutni a viszonylag közelinek tűnő magyar területekre. Minderre így emlékezett vissza az egyik túlélő:

„Az út szörnyű volt. Huszonhat órán keresztül voltunk elbújva egy egyszemélyes autó hátsó részében. Összekuporodva feküdtünk, meg sem mozdultunk. Étlen-szomjan voltunk, és remegtem, hogy a gyermekem mikor fogja elsírni magát, mert akkor menthetetlenül végünk. Az autót állandóan megállították. Kolomeában meg is vizsgálták. Isteni csoda volt, hogy nem vett észre senki. Mikor Kőrösmezőre értünk, és én boldogan fellégeztem, hogy átléptünk a határon, és most már talán nem történik semmi, a férjem idegösszeomlást kapott. Rettenetes volt néznem, hogy ezt az egészséges embert, hogy tette tönkre a tehetetlenség, a félelem, a bujkálás. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott úrrá lenni, és hangosan kiabált, hogy egy percig sem bujkál itt tovább, mint egy rablógyilkos saját szülőföldjén. Nem bánja, verjék agyon, de nem bír többé bujkálni. Ekkor kisfiam kérlelni kezdte, hogy most már legyen csendben, amikor nemsokára megláthatjuk kislányomat, Évikét.”

A deportáltak túlnyomó többségének nem volt ilyen szerencséje, s legfőképp anyagi lehetősége, hogy visszajusson Magyarországra. Még ha maradt is volna pénzzé tehető értékük, hogy megvásárolják a visszatérésüket, a magyar hatóságok mindent elkövettek, hogy még a határsávban megakadályozzák a deportáltak „visszaszivárgását”. Ahogy Weiss Edith bárónő fogalmazott egy Ravasz László püspöknek írt levelében: „Ha ezek a szerencsétlenek a határon megjelennek, a határőrök felülvizsgálat nélkül visszalökik őket a semmibe, a halálba.”

Áttelepítés vagy deportálás?

A deportálást a legfelső magyar hadvezetés – Bartha Károly hadügyminiszter és Werth Henrik vezérkari főnök – javasolta a minisztertanácsnak. A kormány a minisztertanács 1941. július 1-jei ülésén hagyta jóvá az ún. galíciai zsidók deportálását Magyarországról a Szovjetuniótól elfoglalt területekre. A katonák természetesen nem deportálásról, hanem áttelepítésről beszéltek. Ígéretként az is elhangzott, hogy a kiszállítandó zsidókat az üresen maradt falvakban fogják elhelyezni, ahol majd mezőgazdasági munkát végezhetnek.

Werth Henrik vezérkari főnök július 7-i utasítására a Kárpát-csoport parancsnoksága nekilátott a „Galíciából Kárpátalja területére bevándorolt nem magyar állampolgárú zsidó lakosság azonnali kitelepítésének” az előkészítéséhez. Az utasítás feladatul szabta a Kárpát-csoport parancsnokságnak, hogy vizsgálja meg, lehetséges-e további zsidók kitelepítése, mert „tervezem az anyaország egyéb területén lévő nem magyar állampolgár zsidóknak, elsősorban az internálótáborokban lévőknek – a kormányzattal egyetértésben – Galíciába való kitelepítését is”. Azt azonban nem szabályozta, hogy miképpen birkózzon meg az éppen megalakulóban lévő katonai közigazgatás a még ismeretlen számú kitelepítendő és a terv szerint őket követő, szintén meghatározatlan számú személy elhelyezésének és ellátásának gondjával.

Már július végén beszámolók érkeztek arról, hogy mi is várja valójában a deportáltakat: „Biztos információnk van, hogy a Galícia területen máma minden elpusztult, ottan a katonaságon kívül csak a madár létezik. A vidék zord és puszta, mert a katonai hadműveletek folytán minden elpusztult és az oroszok a kivonulásuk előtt mindent elégettek. A vidék a külvilágtól el van zárva, élelmiszer hiányában az oda kiutazott emberek a biztos éhhalálnak vannak kitéve.” Mint később láthatjuk, ez a Ravasz László püspöknek írt levél drámai hangvétele ellenére sem volt túlzó.

Szombathelyi Ferenc altábornagy, a Kárpát-csoport parancsnoka a július 7-i parancs kézhezvétele után papírra vetette aggodalmait. A deportálások megkezdésének előestéjén, július 14-én felhívta feletteseinek figyelmét, hogy kockázattal fog járni a németekkel előzetesen nem egyeztetett magyar akció. Ezért javasolta a vezérkarnak, hogy kérjék ki a németek véleményét, „mielőtt ezen nagyszabású és hosszabb ideig tartó műveletbe belekezdenénk”. Hiszen a magyar királyi honvédség által megszállt terület közigazgatását a németek hamarosan átveszik, „s ekkor a zsidóknak a tervezett áttelepítése esetleg akadályba ütközhet vagy talán nem találkozik a németek helyeslésével”.

Szombathelyi utasításai között egyébként nem szerepelt, hogy a honvédség köteles lenne a deportáltak elhelyezéséről vagy ellátásáról gondoskodni. Mindennek elmaradása, a kitoloncolásra ítéltek brutálisan és sietősen végrehajtott összegyűjtése, valamint a hamarosan megkezdődő kiszállítás körülményei egyaránt arra utalnak, hogy a deportálás kitervelőinek és végrehajtóinak – fogadkozásuk ellenére – esze ágában sem volt letelepíteni a kitoloncoltakat.

A teljes írás ide kattintva olvasható el:

 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008