Mazsihisz portál vakok és gyengénlátók számára
(ingyenes felolvasó program letöltése)     Vissza a grafikus főoldalra

Lappangó remekmű Heltai Jenőtől
„Heltai Jenő 1944–45-ös naplója alapmű. Vannak jó könyvek, érdekes könyvek, néha egy-egy remekmű is összejön, de az alapmű kivételes tünemény”.

Ezt Spiró György írta az Élet és Irodalomban Heltai Jenő naplójáról. Meg ezt: „[Heltai] a német megszállástól kezdve mindennap írta, ’45 tavaszán pedig, amikor a bujkálás végén visszakerül hozzá több helyen elrejtett naplójának majdnem az egésze, feljegyzi, hogy elolvasta, van benne néhány találó megfigyelés, de az egész nem ér semmit. Pár nap múlva abba is hagyta a vezetését. Később mégis legépeltette, de kiadatnia nem sikerült. Elképzelhetetlen, hogy a Rákosi-korszakban vagy a Kádár-korszakban bármikor is megjelenhetett volna, és most is isteni csoda kellett hozzá, hogy 72 évvel az utolsó sorok bejegyzése után kiadják. Bálint András két éve önálló estet szerkesztett belőle a Radnóti Színházban, az ő közvetítésével került a család által megőrzött gépirat a Magvetőbe, ahol felismerték a jelentőségét”.

Miután a végére értem ennek a naplónak, igazat adtam Spiró Györgynek: kivételes tüneménnyel, alapművel van dolgunk. Viszont nincs igaza magának Heltainak, amikor a kézirat elején szerényen utal arra, hogy ez nem szépirodalom, nem is irodalom, ezek csak afféle tárgyilagos feljegyzések. Hát nem. A Heltai-napló igazi irodalom, úgy értem, hogy saját nyelve, saját világa, saját karaktere, saját figurális rendszere van, ami pedig a társadalomábrázolását illeti: páratlan. Én regényként olvastam az egyharmadától, de nem fikcióként. Úgy jártam vele, mint annak idején Bethlen Miklós és Bethlen Kata, majd Márai Sándor naplóival: olyan magas irodalomként tartom számon ezeket a műveket, amelyekből nem csak az író, hanem a kora ismerhető meg, a kor embere, meg az a bizonyos Zeitgeist, azaz korszellem, amelyet oly nehéz visszaadni hitelesen. A művészeti alkotások csodája többek között abban rejlik, hogy sűrített, tömörített formában úgy elrejtőzik bennük a Zeitgeist, mint abban a bizonyos palackban a szellem.

Heltai Jenő műve szerintem olyan jó sorsra jut, mint Márai naplósorozata: a XX. századi magyar társadalom működését, természetét és mibenlétét tekintve mind Heltai, mind Márai önéletírása kihagyhatatlan és megkerülhetetlen.

Nem biztatom az olvasót: ez a könyv nem lesz könnyű olvasmány, bármennyire annak tűnik. „Csak” egy-egy feljegyzést kapunk minden egyes napról 1944. március 19-től kezdve. Látszólag ilyen egyszerű. A feljegyzések mögötti valóság azonban áttüremkedik a szövegen, hideglelősen belenéz a szemünkbe, és kérdőre von. Heltai leírja, hogy a magyar társadalom – a tiszteletre és megbecsülésre méltó, de kevés kivételtől eltekintve – milyen közönnyel és elfordulással nézte végig a zsidók meghurcolását, s azt is megírja, hogy milyen sokan asszisztáltak a gyilkosoknak csöndben, a mindennapokban, a maguk módján. A valaha oly kedves trafikos többé nem ad szivart zsidóknak, a valaha oly szívélyes borbély nem borotvál többé zsidót, a valaha oly jólnevelt úrinőből pedig előjön a mocskos szájú antiszemita. Megírja persze a kivételeket is: azt, hogy a villamoson az urak előzékenyen átadják a helyüket azoknak a hölgyeknek is, akik sárga csillaggal jártak. Mármint amíg hagyták őket járni.

Tessék szaladni a boltba, és tessék megvenni Heltait. Most.

Kácsor Zsolt
 

Heltai Jenő: Négy fal között – Naplójegyzetek 1944-1945, Magvető Könyvkiadó, 2018. 628 oldal, 5499 Ft.