Mind meg fogunk halni, mind magányosak vagyunk a végső kérdéseinkkel,
mind magunkra vagyunk hagyva döntéseinkkel is, mind magunknak kell megalkotnunk
a saját életünk eleve senkinek a számára nem adott értelmét.
Ősz van, illetve lesz nemsokára. Az esztétizált elmúlás évszaka.
Amikor
átélhetővé válik a csendes végesség szelídsége. Meg lehet barátkozni a
halállal. Erre vannak az őszi ünnepek. Megbarátkozni a halállal azt jelenti,
hogy elfogadjuk, hogy minden pillanatunk kivételes, mert jóvátehetetlen.
Megbarátkozni a halállal megtanulni élni a lehető legteljesebb intenzitással.
Vagyis Isten előtt állni minden pillanatunkban. Tudni, hogy előtte állunk.
A következő években eldől valószínűleg, milyenné lesz majd ez a század.
Megmarad-e kezdete reményeinél, visszatér-e hozzájuk, vagy végérvényesen
elsötétül felette az ég. Hogy képesek leszünk-e mi, emberek elbírni azzal, hogy
ennyire ki tudjuk használni a bolygót. Hogy a technikai tudás kontrollja
megerősít, vagy elpusztít minket. Hogy a megfigyelő diktatúrák százada lesz ez,
a teljes digitális izolációé, vagy a kapcsolatépítése, hálózatépítésé. Hogy
képesek leszünk-e nem felzabálni a bolygót. Hogy megtanulunk-e ráérni élni,
vagy csak uralkodni és harcolni leszünk képesek az uralomért.
A zsidók ebben a dilemmában főleg az ünnepeikkel tudnak segíteni. Az
Elul havában kezdődő elmélyüléssel.
Az élet kettős ritmusának felmutatásával,
az ünnepel, amelyben megszűnik a lineáris idő és jelenné lesz a múlt újra.
ráérni, szemlélődni, engedni lenni a világot olyannak, amilyen, élet és halál
kérdése.
Nekünk is, kicsiben is.
És valóban annyi csak a világ végső soron, hogy az élet úgyis
tovaszáll, elmúlik minden, csak az nem, amit továbbadunk, ami megmarad azoknak
belőlünk, akik utánunk jönnek. Ez pedig az, aminek nincs mértéke. Az önzetlen
jócselekedetek maradnak meg utánunk, a Tóra, amit tanultunk és tanítottunk, az,
ha segítünk ráirányítani a figyelmet a véges és a végtelen örök találkozására.
Az ima. A megtérés, az ima és az igazság adományai még mindig megmenthetnek
minket.
