A most 70 éves prof. dr Schőner Alfréd főrabbi egy eltűnt világ követeként volt mindig naprakész és szorgalmas kortársunk, vezető, aki tanító marad visszavonultan is, mist válik csak igazan tanítónkká! Isten éltesse!
Az, hogy valaki sokáig él és sokat megél, a Tóra szerint érdem – gondoljunk csak a pátriárkák magas életkorára. Aki sokat él, sokat lát, különösen akkor, ha nem marad veszteg, ha sok országban van egyszerre otthon talán úgy, ahogy Jákob vándorolt. Jákob, aki a legtöbb örömet és fájdalmat élte át az ősatyák közül és bőven túl a százon is úgy látta, napjai kevesek voltak.
Schőner Alfréd messziről jött és sokáig ért el, és még ma is úton van, hisz’ még csak hetven. A háború, a holokauszt után született és az utolsók között nőtt fel a hagyományos ortodoxia világának közvetlen szemtanúi közül. Egy elsüllyedt világ tanúja, aki a neológia fellegvárába, a Rabbiképzőbe érkezett, a magától értetődő hagyomány világából a tudomány világába, de mindig a hűség gyermekeként. Lélekben az apai házhoz tartozott, érzései mindvégig ott maradtak akkor is, mikor a vallástörténet, a szokások történetének kutatója lett és művészettörténész. A saját és sajáttá tett tanulás adott neki perspektívát, hogy visszanézzen az atyai tanításokra. Két világ polgáraként, korszakos rektorként búcsúzik az intézmény vezetésétől. A mélységeket és magasságokat magába foglaló életútja talán kicsit hasonlatos Jákobéhoz.
Azt, hogy pontosan mit végzett, ez a kötet próbálja majd szemügyre venni. Annyi bizonyos, nem lesz egyszerű dolog. Több mint két évtizede, hogy a Szövetség átadta neki az egyik legtekintélyesebb, legnagyobb múltú intézményét azért, hogy vigyázzon rá, fejlessze, s hogy „művelje és őrizze ” – ahogy az írás mondja. Megőrizte, átalakította és most visszaadja a ma még ismeretlen utódjának. Le dor vá dor. Nemzedékről nemzedékre. Így megy ez, már évezredek óta, mégis mindig megindító a váltás. Megindító, hogy amiről félig öntudatlanul azt hisszük örök, mégis csak múlandó. Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem egy önálló korszaka zárul le, hogy újat nyisson. Schőner Alfréd nevét megőrzi majd az intézmény, mint ennek a korszaknak a vezetőjét. Élettörténeti szakaszokat és intézményi korszakokat lezárni mindig fájdalmasan felemelő.
Láttuk már másoknál is, a visszavonuló tudós szerepe jó szerep. A tudósnak jól áll a kor, ebbe a munkába csak beleöregedni lehet, kiöregedni sosem. Schőner Alfréd nagy idők, nagy korszakok, országok és életmódok tanúja, aki most majd bizonyára elkezd felszabadultan írni, tanítani, emlékezni. Az intézmény menedzselése legyen most már a mi gondunk, ő megtette a magáét, de Schőner Alfréd ott lesz majd, segít és figyel, mi pedig számítunk rá. Tévedés, hogy az idősebb kor már a passzivitásé. Új életszakasz, saját törvényekkel, amelyek nem csak a visszalépésről, hanem újabb terek bejárásáról is szól.
Tanítani, személyes közvetlenséggel, úgy ahogy tetted gyermekeimmel is harmincvalahány évvel ezelőtt, most lehet majd igazán. Főrabbi úr, kérjük, tanítsál majd bennünket. Taníts minket a régi világról, ahonnan érkeztél, a hagyományos ortodoxia szokásairól, taníts minket arról, ahová innen eljutottál, a művészet, a képzőművészet történetére, taníts Izraelről, taníts a neológiáról, amelynek egyik legfontosabb szellemi vezetője voltál évtizedeken át.
Rektori szolgálatod letelt, meghajtjuk fejünket előtted, szabad vagy. Kívánom, maradj megfontolt az ítéletben, nevelj magadnak és nekünk tanítványokat. Nézz az unokáid után olyan messzire, amilyen messzire csak tudsz. És ne feledd: egy korszak csak most kezdődik, továbbra is szükségünk van Rád.
A szerző, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnöke
