Minden ma élő magyar, az egész magyar nemzet felelős azért, hogy tanuljon a történelmünkből, hogy felismerje milyen erők, milyen lépések indították el és vitték végig a tragédiába torkolló úton. Különösen fontos ez ma, amikor látjuk, hogy ismét magasra csapott a zsidóellenesség lángja. Félő, hogy ha a zsidók és nem zsidók nem fognak össze a gyűlölet megfékezésére, akkor újra lángba borulhat nemcsak a zsidó élet, hanem az egész civilizációnk is – fogalmazott Dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke az Országházban kedden, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, a magyarországi holokauszt 80. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.
Az alábbiakban dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnökének az eseményen elhangzott beszédét olvashatják.
Tisztelt Emlékező Gyülekezet!
Szomorúan és megilletődve állok itt, az Országház felsőházi termében, itt, ahol minden zugot, falat, padsort és ezt a szószéket is átitatott a magyarság történelme. A magyar történelem iszonyatos része, ami több mint nyolc évtizeddel ezelőtt itt játszódott le ebben a teremben, ahol 1926-tól Szeged világhírű rabbija, dr. Löw Immanuel képviselte a magyar zsidóságot, egészen 1940 októberéig, amikor a zsidótörvények alapján eltávolították innen. Amikor 1944-ben a szegedi gettóból deportálták, a haldokló 90 éves tudóst Budapesten kivehették az Auschwitzba tartó marhavagonból és így itt magyar földön, szeretett hazájában halhatott meg, nem úgy, mint sokszázezer sorstársa, akit idegenben gyilkoltak meg.
Megilletődve állok itt ebben a teremben, amely tanúja volt az antiszemitizmus térnyerésének, amely a zsidótörvények létrejöttében öltött testet, „jogszabályokban”, amelyek nem ismerték sem a jogot, sem az igazságot, amelyek megalázták, kifosztották, nyomorba és a társadalom perifériájára taszították az ország zsidó polgárainak százezreit. Oda, ahonnan a „végső megoldástól”, a tömeggyilkosságtól már csak egy lépés választotta el őket, amit aztán ma 80 éve megtettek, megkezdődött a népirtás! Ezen a napon erre a magyar tragédiára emlékezünk.
Megilletődve állok itt ebben a teremben, amikor azokra a zsidó felsőházi tagokra gondolok, akik itt képviselték a magyar ipar, a gépipar, a bányászat legjavát, akik kiváló közgazdászok és jogtudósok voltak, de mindez nem mentette meg őket a deportálástól, a halálmenettől, Auschwitztól. Nem menekültek meg sem ők, sem további százezrek, akik ugyan nem voltak felsőházi tagok, de amennyire saját tehetségük és képességük ezt lehetővé tette, szorgos polgárai voltak annak a magyar hazának, értékes, büszke tagjai a magyar nemzetnek, amelynek döntéshozói a legaljasabb indulatoktól, dühtől és mohóságtól vezérelve kivetette magából és a gyilkosok kezére adta őket.
A holokausztban nemcsak több százezer élet veszett oda, a vészkorszak tragédiája nemcsak az ő haláluk, nemcsak a szeretteik elvesztése miatt megnyomorított életű túlélők szenvedése, nemcsak a mérhetetlen fájdalom generációkon keresztül öröklődő rémülete. A holokauszt tragédiája az emberéletekre alapozott jövő, gyarapodás, virágzás elvesztése is. A hiány, amit a soá okozott és okoz ma is a magyarságnak, máig is érezhető, nem számszerűsíthető, felmérhetetlen. Hiszen hogyan lehetne megszámolni, hogy mennyi mindent, hány anyát és nagyanyát, hány apát és nagyapát, hány munkást és parasztot, hány tanítót, hány alkotó művészt, mérnököt, orvost, Nobel-díjas tudóst veszített Magyarország, melynek akkori politikai elitje és bürokratikus gépezete gyermekeket és életerős embereket küldött a pusztulásba?
Megsemmisült az a virágzó zsidó vallási élet is, amely oly gazdaggá tette a Kárpát-medencei zsidó szellemiséget. Odalettek a különböző zsidó vallási irányzatok képviselői, kiürültek és eltűntek az iskoláink, intézményeink, némaságba burkolództak a zsinagógáink, és azokban az utcákban, ahol korábban az emberi élet ezernyi zsivajgó hangja töltötte meg a levegőt, ott már csak a csend honolt. Ott, ahol hajdan zsinagógák százait töltötték meg a hívek, a vidéki Magyarországon, alig maradt közösség, amely egy imát elmondhatna az áldozatokért, és a több száz zsinagóga többségét téglánkként hordták szét mohó kezek.
Minden ember érték, minden emberi élet szent és megóvásra érdemes. Vannak közöttünk olyanok, akik tehetségük, szorgalmuk, vagy csupán szerencsés sorsuk alapján több eredményt, sikert tudnak felmutatni. Velük, az ő eredményeikkel mérjük egy nemzet sikerességét. Meggyőződésem, hogy Önöknek nem kell felsorolnom, hogy a magyarság, a magyar kultúra, a magyar irodalom, a magyar építészet, a magyar tudomány, a magyar gazdaság vagy a magyar sport milyen sokat köszönhet a magyar zsidóknak.
Szomorúan állok itt, mert ebben a teremben mondták el, saját elveiket megtagadva, a zsidótörvényeket támogató beszédjeiket a keresztény egyházak főpapjai.
A holokauszt után végülis valamennyi egyház önvizsgálatot tartott és kifejezte megbánását a kirekesztésben játszott szerepük miatt.
Az önvizsgálatot, a történelem e tragikus fejezetének megértését, ma már segítik azok a nevelési programok, amelyek a teljes oktatási rendszerünk kitörölhetetlen részévé lettek, de mindenkinek, minden falunak és városnak, minden közösségnek, minden családnak önvizsgálatot volna jó tartania.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Talmud szavai szerint: „A bűn nem öröklődik, a fiúk természetesen nem felelősek az apák bűneiért, de képesek olyan érdemeket szerezni, amelyeknek dicsfényéből az apáknak is jut.” A mai nemzedékek nem felelősek a felmenőik tetteiért, de nagyban felelősek azért, hogy a felmenők tettei ne ismétlődhessenek meg. Felelősek azért, hogy a múlt történéseit őszintén tárják a következő generációk elé.
80 év elteltével már nincsenek itt azok, akik a tömeggyilkosságokat elkövették, egyetlen ma élő magyar sem felelős ősei tetteiért. De minden ma élő magyar felelős azért, hogy a rémségek soha, semmilyen körülmények között se ismétlődhessenek meg.
Minden ma élő magyar, az egész magyar nemzet felelős azért, hogy tanuljon a történelmünkből, hogy felismerje milyen erők, milyen lépések indították el és vitték végig a tragédiába torkolló úton. Különösen fontos ez ma, amikor látjuk, hogy ismét magasra csapott a zsidóellenesség lángja. Félő, hogy ha a zsidók és nem zsidók nem fognak össze a gyűlölet megfékezésére, akkor újra lángba borulhat nemcsak a zsidó élet, hanem az egész civilizációnk is. Most kell megmutatni, hogy a valóságban mennyit ér az a jól hangzó kifejezés, miszerint: SOHA TÖBBÉ. A társadalomnak most, az antiszemitizmus erősödése idején kell bebizonyítania, hogy tudja, mit kell tennie az ártatlanok méltóságának és életének megvédéséért. Most kell bebizonyítania mindenkinek, hogy nem habozik megtenni minden szükségest a kirekesztés és az antiszemitizmus ellen. Ezt kell felismernie minden felelősen gondolkodó embernek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Megilletődve állok itt Önök előtt, ebben a történelemmel áthatott teremben. Büszkén, mert a gyilkosok nem érték el céljukat, a zsidóságot nem tudták kiirtani, a magyarságból nem lehetett kitörölni. Ma itt, ebben a teremben, jelenlétünkkel hirdetjük elődeink életét és szörnyű halálukat. Ha sokkal kisebb számban, de ma is élnek zsidók Magyarországon – és létezik virágzó zsidó közösségi élet. Akik elődeink életére törtek elbuktak. S nézzenek csak körül a Rumbach-zsinagógában! Ahol pár éve az enyészet volt az úr, ott ma gyönyörűségesen felújított belső dicsőíti az Örökkévaló nagyságát és az emberi tetterő diadalát. Miképpen a Rumbach újraéledt, úgy éledt újra a magyar zsidóság, új zsidó közösségek jöttek létre, új zsinagógák nyíltak, zsidó intézmények létesültek, új szervezetek alakultak. Nyolcvan évvel a holokauszt után sem hevertük ki és soha nem is fogjuk kiheverni a vészkorszak által okozott veszteséget, de elmondható, hogy újra van virágzó zsidó élet Magyarországon, és vannak innen származó zsidó közösségek Izraelben, akik a két ország között élő láncszemet képeznek.
Ez különösen fontos most, amikor példátlan támadás érte Izraelt és a zsidó népet, amikor nyolc évtizeddel a holokauszt után ismét ártatlanok vére hullik, amikor csecsemőket és aggastyánokat gyilkolnak meg vagy hurcolnak el otthonaikból. Amikor az antiszemitizmus lángja ismét magasra, példátlan magasra csap világszerte. Most kell ennek ellenállni, most kell ennek gátat szabni. Ennyit megtanultunk a történelemből.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor itt állok Önök előtt, erőt ad, hogy úgy érzem itt van mögöttem a vészkorszak során meggyilkolt nagyanyám, nagyapám és további 43 rokonom. Mellettem pedig itt állhatna több tízezer hittestvérem, mögöttük a saját megölt családtagjaikkal. És itt állhatnának, minden tiszteletünkkel és örök hálánkkal övezve az embermentők is, a bátrak és tisztességesek azon kis csoportja, akik a kegyetlenség, a kíméletlenség tengerében is emberségesek tudtak maradni. Sokak életét köszönhetjük nekik, de nem csak életet, hanem reményt is egy tisztességes világban és hitet az emberiségben.
Mártírjainkra emlékezve hadd idézzem szabadon André Schwartz-Bart szavait:
Hogyan gyászoljam halálotokat,
Hogyan követhetném koporsóitokat,
Hiszen maroknyi kóbor hamu vagytok
Az ég és a föld között.
Tiszteletükre, a 80. évfordulón a legnagyobb magyar temetőben, Auschwitzban helyezem el az emlékezés kövét.
Emlékük legyen áldott!
Zihronám Livráhá!
